Kilenc nap totális semmittevés, úgy elszállt, mintha legalábbis csináltam volna valami értelmeset.
Pedig de.

A múlt héten egy átlagos napom úgy nézett ki, hogy felkeltem reggel 6-kor, elmentem reggeli kungfu edzésre, 9 körül visszaértem a szobámba, szégyenszemre visszafeküdtem aludni, felkeltem délben, reggebédeltem, majd egész délután csináltam ami jól esett. Vacsi után elmentem esti kungfu edzésre, aztán 10 körül hazaértem, és már nem voltam nagyon alkalmas semmire. A napi két edzés elég sokat kivett belőlem, viszont a sok futásnak és nyújtásnak érzem az eredményét: már meg se kottyan az esti két kör (amivel három hete még eléggé meggyűlt a bajom), a lányok között mindig elég jó helyen érek célba (a bemelegítő futás a vége felé versennyé alakul), és öt centi híján tudok spárgázni. És ha ez még nem lenne elég a boldogsághoz (pedig elég lenne), elkezdtem tanulni egy gyakorlatot karddal. Ez jobban tetszik, mint eddig bármi. 

Szóval az edzéseket leszámítva sokat olvastam, néha tanultam is (de csak annyit, hogy meg ne ártson), megnéztem pár filmet, végre hegedülni is volt időm. Unalmasan hangozhat, de nagyon élveztem. És egyáltalán nem bánom, hogy nem mentem Pekingbe vagy bárhova máshova... Arra lesz még idő, most kellett ez a pihi. 

Egy nagyon klassz program azért adódott a héten: a szerdai magyar főzőklub. Dani és Réka átsétáltak a Fecskeegyetemről, hogy Katával és velem krumplipörköltet (aka. pincepörkölt, avagy paprikás krumpli virsli helyett rendes hússal, minek nevezzelek...) főzzenek. Nagyobb tömegre számítottunk, ezért két kiló krumpli, másfél kiló hús és két GIGA-hagyma (komolyan mondom, akkorák voltak, mint egy csecsemő feje!) került megvásárlásra. Esélyünk sem volt egy edénybe az egészet belegyömöszölni, ezért inkább mindent megfeleztünk, és Danival vacsoracsatásat kezdtünk játszani. "A szomszéd pörköltje mindig paprikásabb" alapon egyre csak kevergettük a saját kis adagunkat, majdnem annyira be voltunk sózva, mint a hús, hogy vajon mi fog kisülni ebből... Aztán végül csak megettük, amit főztünk. Öten, kb. tíz emberre való adagot. Isteni lett mindkettőnk verziója, de megegyeztünk, hogy ha összekeverjük a kettőt, akkor a legfinomabb. Még kanadai vendégünknek is nagyon ízlett a magyar koszt, nekünk meg pláne, végre egy kis otthoni. Azt hiszem, gyakrabban fogok mostantól ilyenre vetemedni, és lassan meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy megtanultam főzni. Hú de fura.

A: érdekes
A: kb legtöbbször ez jut eszembe
A: egy karély fehér kenyér és kolbász
A: paradicsommal
B: :D
A: sajt
A: joghurt
A: kefir :D
B: nekem a sajt... a majonéz... pizza kechuppal... műűűűűűzli
B: egy jó kis mákos guba... vagy akár egy otthoni milánói makaróni
A: tesómmal tegnap beszéltem
A: mondta hogy sajtos tejfölös tesztát evett
B: úúúú
B: nyammmmm
A: ami kb a világ legegyszerűbb kajája
A: de itt
A: se sajt se tejföl
A: se pedig normális tészta :D
B: a tejföl az nekem nagyon.... mióta koliban lakom két éve minden áldott héten megettem egy nagy doboz tejfölt.... reggeli szendvicshez meg úgy mindenhez állandóan
B: baromira hiányzik
A: :D
B: vagy egy szelet párizsi vajaskenyérrel...
B: komolyan a fél karomat odaadnám
A: egy jo kis snidlinges túró
A: pirítóssal
A: paradicsommal
A: kis oliva olaj
B: uhh
A: na jó
B: csorog a nyálam :D
A: :D
A: ezt a beszélgetést most fejezzük be
A: kínzás
B: bizony
B: ezekkel fogok álmodni
A: :D
A: én is
A: remélem
A: ;)
B: :D

A beszélgetés a képzeletem és a klaviatúrám szüleménye, a résztvevők fiktív (kivéve, hogy létező) személyek, mindennemű egyezés a valósággal a véletlen és a ctrl+c ctrl+v műve.

Tegnap volt egy hónapja, hogy megérkeztem Qinhuangdaóba. Most szeretném megragadni az alkalmat, hogy összegyűjtsem azokat a dolgokat, amik jók. Amik nagyon-nagyon jók. Amik miatt örülök, hogy itt vagyok.

A koliban mindig zajlik az élet, hangosak a mongolok, viszont mindenki hipercuki, egy olyan ember sincs a külföldi diákok között, akinek nem örülök, ha látom. Viszont a szobámban nyugalom van, senki nem zavar és én sem zavarok senkit. Vastagok a falak, a szomszédom azt sem hallja, amikor hegedülök. Pont akkora rend és tisztaság van, amekkorát én csinálok magamnak. És ebből kifolyólag tök nagy rend és tisztaság van! Aki jobban ismer, gondolom ezt nehezen hiszi el... De tényleg büszke vagyok magamra. 

Gyönyörű új kínai nevet kaptam az egyik tanáromtól! Így mutatkozom be: 我叫吉美拉，吉祥的吉，美丽的美，拉小提琴的拉。Ez kb. annyit tesz, hogy a nevem első karaktere (吉) a "kedvező, szerencsés" szóban szerepel, a második (美) a "gyönyörű"-ben, a harmadik (拉) pedig az az ige, amivel a hegedűn játszanak. Egyszerűen tökéletes. :)

Imádom ezt az egyetemet. Gyönyörű a környék, tele van parkokkal, fákkal, virágokkal. Tágas, mindenhol nagy terek vannak, viszont a sulihoz csak 10 percet kell sétálni. Leszoktam a liftezésről: minden nap lépcsőn megyek fel a nyolcadik emeletre, ahol a tantermünk van, de már nem hisztiznek emiatt a combjaim. Szeretem a tanáraimat, mindegyik olyan egyéniség, akire fel lehet nézni, és nagyon érthetően, alaposan tanítanak. Már most érzem, hogy sokat fejlődtem. Egyszerűbb dolgokról bátran elcsevegek kínaiul bárkivel, és ahány kínaival találkozom, mindegyik megdicsér, hogy milyen jól értek és beszélek. Mindhárom nyelvi partnerem nagyon kedves és segítőkész, jól választottam ki őket, jól kijövök velük. Mindhárman más stílusban "tanítanak" engem, mások a beszédtémák, ezért sok területen fejlesztenek. És ami a legfontosabb: mindhármukhoz bátran fordulhatok, ha akármilyen segítségre van szükségem. Szívesen elvisznek kirándulni, gyakorolnak velem évnyitó beszédet, várakoznak velem órákat a bankban és türelmesen magyarázzák a bonyolult banki procedúra részleteit, elkísérnek vásárolni, megmutatják a koliszobájukat, bemutatnak új embereknek... Mindhárom lányt a barátomnak mondhatom, és ez nagyon klassz érzés.

Találtam egy olyan mozgásformát, amiben teljesen jól érzem magam. Röplabdában mindig voltak hiányosságaim: nem ugrottam elég magasra, nem ütöttem elég erősen, nem mozdultam elég gyorsan... A kungfu természetesen és gyorsan megy, amit mutatnak, megcsinálom, és már kész is. Már rendszeresen én fordítok az edzéseken a mongol diákoknak kínairól angolra. Mindenki csodálkozik, hogy a külföldiek milyen gyorsan fejlődnek, milyen bonyolult mozdulatokat tudnak már három hét gyakorlás után. Egész jövő héten iskolai szünet van - napi két edzésre fogok járni. 

Nagyon bejött az igazi kínai kaja, a menza olcsó és változatos. Egy percig sem lettem rosszul itt tartózkodásom elején, holott mindenki azt mondta, hogy minimum három hét folyamatos hasmenésre készüljek fel. Fokozatosan kezdem felfedezni az utcai kajaárusokat is, ez mindig érdekes élmény. Találtam már pár megunhatatlan, abszolút-kedvenc ételt. És egyik sem több átszámítva 250-300 forintnál.

A héten kicsit beteg voltam, de ennek is sok pozitív hozadéka volt! Végre volt okom elkezdeni mézes teát inni, ami már nagyon hiányzott. És talán nem is kell egy évig kitartania a kis üveg méznek, amit magammal hoztam, hátha lesz alkalmam utánpótlást kérni apukámtól... :) Valamint a bedugult orrom miatt a suliban is el tudok menni WC-re anélkül, hogy rosszullét kerülgetne. (Komolyan fontolóra veszem, hogy a nagyszünetre minden nap "megfázítom" magam egy kicsit...)

Persze hiányoznak az otthoniak. Rohadtul hiányoznak. De az első napi sokkot és pár kisebb kiborulást leszámítva szerintem nagyon jól viselem a helyzetet. Hála a csodás internetnek, ami az egyik legjobb találmány a világon, mindenkivel tudok beszélni, aki kíváncsi rám. Még anyukám is körülbelül megtanulta használni a Skype-ot, úgyhogy néha láthatom a haját! (Ezúton szeretnék megkérni kedves olvasóim közül bárkit, akinek lehetősége nyílik rá, hogy menjen el hozzánk, és rajzoljon egy piros x-et a padlóra ott, ahova anyukámnak ülnie kéne, hogy ne csak a feje búbját meg néha a homlokát lássam. Előre is hálásan köszönöm!) És el sem tudom mondani, milyen szerencsésnek érzem magam, mert minden nap beszélhetek a Szerelmemmel. És akármilyen rossz is most ez a helyzet, csak még jobb lesz, amikor végre hazamegyek. :)

Egy szó mint száz, jól érzem magam a bőrömben Kínában. 

Ez a felirat fogadott minket ma suli-szerte. Napközben gyorsan felhúztak egy színpadot az épület elé, hogy aztán este egy minden szempontból fantasztikus műsorral szórakoztassák a nagyérdemű diákságot. Ez már az egy hét múlva esedékes nemzeti ünnep előszele - október elsején ünnepli ugyanis a Kínai Népköztársaság a 64. születésnapját. Mondjuk ha én lennék a nagymama korú Kínai Népköztársaság, nem biztos, hogy örültem volna egy ilyen szülinapi köszöntőnek. De ezt megint csak a korlátolt európai világszemléletem mondatja velem: még mindig nem tudtam megszokni, hogy itt az a szép, ami nekünk giccses, és az az érték, ami nekünk vicces.

A két órás műsornak a felét néztem csak végig a tegnap hirtelen beköszöntött tél és az ebből fakadó megfázásom miatt. De ha nem tudom, hogy van mire várni, az első szám felénél leléptem volna. Tíz balettos lányka ugrált a színpadon, és egy olyan nénit fogtak közre, aki szerintem nehezebb volt, mint a másik tíz együttvéve. Operaénekeseknél ez általában megbocsátható - de amikor a néni elkezdte áriázni a címben szereplő "vóó ááááj níííí dzsongguóóóó" szöveget, huszonötször egymás után, az azért levágta az összes biztosítékomat. De ez messze nem a legrosszabb performansz volt.

Hallottam már pár szánalmas középiskolás fiúbandát életemben, de ami ma itt ment, az mindet alulmúlta. A kínai diáksereg mégis lelkesen sikítozott a következő tagokkal rendelkező együttesnek: torokhangon vinnyogó nagyon ideges frontember, akit cseppet sem zavar, hogy fél hanggal arrébb van, mint az egész zenekar; dobos, akinek nem tudja az egyik keze, hogy mit csinál a másik; ritmusgitáros, aki nagyon viccesen dobálja a nagyon rövid haját (szegényke... a Kínában általánosan elfogadott férfi hajhosszúsággal elég nehéz rocksztárosat játszani); szólógitáros, aki szóló gyanánt elkezdi játszani a kőkemény zúzós szám közepén a Tell Vilmos témát... Igen, AZT a Tell Vilmos témát, a tararam-tararam-tararamtamtam-ot. (Felháborítóan gyakran hallani ilyesmit Kínában, a sulirádióban rendszeresen visszatér a Pachelbel Kánon techno verziója, vagy a Bach Air diszkósítva... Ha valamit kell mondanom, amit utálok itt, az ez.) 

Táncos számból volt egy pár különlegesen jó: a suli művészeti részlegén tanuló balettosok nagyon kitettek magukért. Annál nagyobb kontrasztot nyújtott az eredetileg szerintem hastáncnak készült műsorszám, amiről leginkább a "mega-multikulti-party" kifejezés jutott eszembe (bocs a belsős poénért, ezt csak a 2008-as Villach-banda fogja értékelni). Tehát valahogy így néztek ki a csajok: hastáncos arab ruha, mongol népviseletre emlékeztető fejdísz, török zene, leginkább indiaihoz hasonlító táncmozdulatok (főleg a kezükkel varázsoltak mindenfelé, a hasuk meg se mozdult, csak szépen kilátszott), mindez kínai lányok előadásában. Fájt az agyam tőle. 

Aztán következett egy nagyon kellemes csalódás: egy bűvészshow. Egy szemüveges kínai fiú kb. kilencven darab esernyőt varázsolt elő a semmiből gyors egymásutánban, és egy csettintéssel meg tudta változtatni a színüket. Tátott szájjal néztük tíz percen keresztül.

És a vége, amiért végigszenvedtem mindent, és valószínűleg még jobban megfáztam, de megérte: a kungfu bemutató. Fantasztikus volt, a csapatunk legjobbjai mutatkoztak be, volt aki "csak" ugrált: például a levegőben rúgott kettőt és spárgában érkezett le a földre; a lányok kardoztak, hatan együtt olyan összhangban végezték a gyakorlatot, mintha csak lefénymásolták volna az egyiküket; a fiúk hatalmas zászlókat lengettek és ugráltak át... Végig sikítoztam minden mozdulat után, mert mást nem lehetett csinálni. Most megint alig várom, hogy meggyógyuljak és mehessek edzésre: remélem egy hónapon belül én is kapok kardot a kezembe.

Ez volt tehát a mai kultúrmorzsa - finoman szólva is elég érdekes volt. A külföldi bagázs körében kezd (minden kínai dologra vonatkoztatható) szállóigévé válni egy angol kifejezés, amit ma este igen gyakran használtunk, ez pedig a "creepy as fuck".

Képzeljünk el egy csendes, nyugodt szombat délutánt. Öt óra van, lassan el kell kezdenem készülődni, mert 6-kor indulunk karaoke buliba, az egyik afrikai srác szülinapja okán. Megcsörren a telefonom, az egyik tanárom (otthon az osztályfőnöknek felelne meg) keres. Felveszem, valamit magyaráz a holnap délelőtti évnyitó ünnepségről, de elég rosszul hallom, a felét nem értem annak amit mond, úgyhogy mindenre csak "oké, oké"-t válaszolok. A végén azért hozzáteszem, hogy nem értettem biztosan minden mondatát, mert rossz a vonal. Erre közli, hogy kérjem meg a nyelvi partneremet, hogy hívja fel őt, majd vele megbeszéli, és utána megtudom. Öt perccel később a nyelvi partnerem üzen, hogy azonnal felkeres a koliszobámban. Jön is, és felvilágosít, hogy mire mondtam lelkesen igent a telefonban a tanárnőnek. Holnap reggel 9-kor az ünnepélyen én fogok beszédet mondani a külföldi diákok nevében, kínaiul.

Uff.
Agy lefagy, pánikgomb benyomódik.
Holnap. Reggel. 9-kor. Én. Kétszáz ember előtt. Köszöntő beszédet. Kínaiul.

Hát jó, akkor kezdjünk hozzá, nincs más hátra, mint előre. Úgy látszik, a buli ma kimarad...
A kedves kínai lány segít megírni a beszédet. Mondja, hogy nyugodtan dobjam be az ötleteimet, majd ő szépen megfogalmazza kerek kínai mondatokban. Na ötletem, az pont nem sok van. Köszönjük ennek, köszönjük annak, hogy itt lehetünk, természetesen nagyon-nagyon érdekel minket a kínai kultúra, és egész évben rettenetesen szorgalmasak leszünk. 努力学习, ez itt a lényeg.

Egy óra alatt megszületik a kétperces beszéd, a többiek már rég elmentek a karaoke bárba, legalább viszonylag csöndben tudok gyakorolni. Így azért jobb, mintha itt a konyhában lenne a buli... Elolvasom egyszer, kétszer, százszor. Kezdek berekedni, viszont néhány mondatba még minden egyes alkalommal belebotlok. A kedvencem a hsziehsziehszüehsziao, azaz a "köszönjük az iskolának". (Francba a sárgabögregörbebögrével, ezentúl ezzel a mondattal kell mérni a részegségi szintet: aki ezt ki tudja mondani, annak belefér még pár feles.) Skype-on is előadom kétszer, az otthoniaknak tetszik, bár nekem is biztosan tetszene, ha valaki szuahéliül tartana beszédet.

11-kor kapuzárás, kicsit hamarabb megjönnek az enyhén becsiccsentett csoporttársaim és a nem annyira enyhén becsiccsentett mongolok. A buli természetesen folytatódik, én meg természetesen szeretnék pihenni, de ez természetesen senkit nem érdekel. Még hajnali 4-kor is felébredek arra, hogy valakik a folyosón fogócskáznak. Úgy tűnik az is része a játékszabálynak, hogy plusz pontot kap, aki a leghangosabban csapja be a szobája ajtaját.

Az ébresztőórám előtt pár perccel ébreszt a gyomorgörcs. Kétségbeesetten próbálok magamba tuszkolni egy pirítóst, miközben a kínai lányt várom, aki annyira cuki, hogy reggel is hajlandó gyakorolni velem. Biztat, hogy jó lesz az, oké oké, nem kell izgulni, ügyes leszek, stb. Majdnem el is hiszem. Aztán elindulunk a suli felé, a helyszín a második emeleti nagyelőadó, értitek, NAGY előadó, sosem voltam még ott, azért remélem, hogy nem olyan nagy. Hát, de. NAGY. És telis-tele van kínai diákokkal. Nagy nehezen befut a többi külföldi diák, természetesen késve, aztán tízperces ülőhely-keresgélés után végre showtime.

Kínai módra hatalmas ünnepséget rendeznek a tiszteletünkre. Először régi kínai viseleteket mutatnak be, aztán egy öttagú 二胡 (erhu) zenekar játszik, végül hat lány legyezős táncot-harcművészeti bemutatót tart. Tényleg kitesznek magukért, klassz a műsor, de sokat nem fogok fel belőle. A műsor után a színpadra egy szónoki emelvény meg egy hosszú elegáns asztal kerül, a hosszú elegáns asztal mögött még elegánsabb emberek foglalnak helyet. Iskolaigazgatók, rendőrfőnök (!!), ilyen úr meg olyan hölgy. Megkezdődik a beszédek sora, cseppet sem nyugtat meg, hogy hat darab kínai méltóság plusz a töritanárom után én leszek az utolsó felszólaló. Öltönyös-kosztümös bácsik és nénik mindenhol, nekem meg azt mondták, hogy teljesen hétköznapi ruhában menjek. Még jó, hogy nem hittem nekik, és a fehér felső-fekete farmer kombó mellett döntöttem. Végtelen idő után engem szólítanak. Magából a beszédből semmire nem emlékszem, jóságos memóriám azonnal kitörölte az erre vonatkozó adatokat. (Viszont az egyik olasz srác végig videózott a telefonjával. Néhány év múlva biztosan jót fogok röhögni azon a felvételen...) A következő emlékképem az, hogy sorba kell állnunk, hogy átvegyünk az ösztöndíj elnyerését igazoló bizonyítványt, és a csoporttársaim vigyorogva gratulálnak. Mindenki szerint egész jó voltam, remélem a kínai fejesek is megértették (még ha rossz hangsúlyokkal mondtam is), hogy mennyire baromi hálás vagyok, hogy ezen a különösen bonyolult nevű egyetemen tanulhatok.

Valahogy túléltem tehát a hirtelen jött feladatot. Sajnos celeb lettem tőle: ebéd közben a menzán három sosem látott kínai jött oda hozzám, hogy milyen jó volt a köszöntő, és milyen jól tudok kínaiul. Mindegyik a nevemen szólított, mert én hülye azzal kezdtem a beszédet, hogy kétszáz kínai előtt bemutatkoztam.

Azaz boldog őszközépünnepet mindenkinek!

Kína második legfontosabb ünnepe az újév után idén a mai napra esik. Ilyenkor a családok elvileg összegyűlnek (gyakorlatilag nem, mert az egy napos ünnepre nem fognak az ország másik feléből hazautazni), boldog-boldogtalan holdsütit osztogat és eszik, este pedig a kötelező program a telihold bámulása. 

A kínai diákok ma szünetet kaptak, amit szombaton le kell dolgozniuk. A külföldieknél nem vesződnek ilyesmivel: mi szépen mentünk órára ma is. Mondjuk nem volt nagy was ist das a mai tanítás, meghallgattuk és fantasztikus rajzfilm változatban meg is néztük az ünnephez kapcsolódó legendát (ami amúgy tök jó, imádom a kínai mitológiát!), majd megtanultuk a "holdkorong ábrázolja a szívemet" című magasröptű szerelmes dalocskát.

Természetesen a tanárainktól is kaptunk ajándékba holdsütit: már tegnap le kellett adni a rendelést, hogy ki milyet szeretne - persze kb. senki nem olyat kapott amilyet kért, úgyhogy ez egy felesleges kör volt. Ki-ki kapott a kínai barátaitól is, körbekóstolgattuk egymásét, legalább négy teljes holdsütit elfogyasztottam ma, büszkén vállalva a darabonkénti 600 kalóriát, úgyis jó pár kiló lement rólam, mióta kijöttem. Ízek széles választékát kínálja manapság a holdsüti-ipar. A sima gyümölcsösök a legrázósabbak, általában gagyi aromával ellátott ragacsos zselé van bennük. A datolyás, az ananászos és a körtés ehetetlen, az epres várakozáson felülien jó volt. Nagyon szörnyű volt még a vörösbabos is, amiért a kínaiak valamilyen megmagyarázhatatlan okból teljesen odavannak. A legjobb a klasszikus ötmagos és a csokis, ha valaki holdsütivel kínál titeket, lehetőleg ilyet válasszatok :) A nyelvi partneremtől kaptam egy csirkehusisat is... Na azt még nem mertem megkóstolni.

Lementem az előbb a koli elé, és megpróbáltam csodálni a holdat, de a felhők (vagy a szmog?... gondolkodjunk pozitívan: felhők!) megakadályoztak ebben. Úgyhogy inkább a szobámban ünneplem az őszközepet, egy doboz sörrel (végre úgy néz ki a hűtőm, mint egy tisztességes Kínában tanuló egyetemistáé: van benne ivóvíz, pálinka szigorúan gyógyászati célra, lekvár, kockasajt és öt doboz sör) és ittlétem eddigi legjobb vacsijával, ami egészen biztosan előkelő helyre fog kerülni a nemsokára megírandó gasztro-posztban. 

Nagyon megleptem magam azzal, hogy milyen hamar hozzászoktam a külföldön éléshez. Eddig még sosem töltöttem egy hétnél hosszabb időt kis hazánkon kívül, azt hittem, nagyon fura lesz, hogy amikor kimegyek az utcára, nem magyar szót hallok. De cseppet sem érzem magam ettől kellemetlenül, sőt, nagyon tetszik nekem ez a soknyelvűség.

Az iskolában, a menzán, a boltokban, kungfu edzésen minden kínaiul zajlik, ez természetes. Főleg kungfun volt eddig sok váratlan sikerélményem, amikor egészen bonyolult dolgokat értettem meg elsőre. Azóta mindenki elkönyvelt úgy, mint aki tud kínaiul, nekem már meg sem próbálják szerény angoltudásukkal magyarázni a lépéseket, ez jól esik. Mondjuk egy kínainál külföldiként elérni azt, hogy megdicsérje a kínai tudásodat, nem túl nehéz: nekem általában a kínai nevem elmondásába kerül... Esetleg néha még azt is megkérdezik, hogy hány éve tanulok kínaiul, de amikor erre is képes vagyok válaszolni, akkor már tényleg odáig vannak a gyönyörűségtől. De egy utcai árusnál általában az is elég, ha ráböksz a kajára, és megkérdezed, hogy "ez mennyi pénz?". Máris olvadozik. Vicces.

A többi külföldi diákkal angolul beszélünk, mert sokan közülük eléggé keveset tudnak csak kínaiul. Volt már egy pár elég komoly beszélgetésem angol nyelven - nagyon jól esik, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül sikerül bármit kifejeznem, holott már elég régóta nem tanulok angolt, csak használom a régen berögződött dolgokat. Egyetlen ember megértésével akadnak néha komoly gondjaim, ő pedig az amerikai srác. A "How are you doing"-ja például valahogy úgy hangzik, hogy "hoyada"... Azért már kezdem megszokni. :) Kaptam tőle kölcsön egy fantasy regényt, most azon csiszolgatom az angolomat. Meg a Jóbarátokon, amiről még mindig nem sikerült leszoknom, és mivel vészesen fogynak az évadok belőle, úgy érzem, lassan a How I Met Your Mother korszak is újra be fog köszönteni. Órákon át tartó kínaiul gondolkodás után egy kis angol nyelvű sorozat igazi kikapcsolódás. Kevesebb erőfeszítésembe kerül angolra figyelni, mint erre a blogra, vagy a rendes naplómba szépen megfogalmazott kerek magyar mondatokat írni. De azért ezeket is igyekszem elég gyakran művelni.

Már otthon is szívesen szórakoztam azzal, hogy ha a négyeshatoson kínaiak szálltak fel mellém, próbáltam kihallgatni, miről beszélgetnek... Volt ebből néhány vicces eset, nem egyszer füleltem le olyan témát, amit a kedves kis sárgák biztosan nem fennhangon tárgyaltak volna ki, ha tudják, hogy valaki a magyar tömegből érti, amit mondanak. Itt mi fordítva ugyanezt csináljuk: Katával válogatás nélkül beszélünk magyarul mindenről mindenki előtt, és a tágabb külföldi társasággal angolul sem vigyázunk a nyelvünkre, mert azt a pár kínait, aki rendesen tud angolul, már ismerjük, a többiek meg úgysem értenek semmit, ha elég gyorsan beszélünk. Bezzeg a kínai diákok néznek nagyokat, amikor mondjuk beszállunk velük a liftbe, és nevetünk a vicceiken: általában alapból nem feltételezik rólunk, hogy attól, hogy egy kínai egyetemen tanulunk, beszéljük is a nyelvet. 

Végezetül két nagyon király dologról szeretnék beszámolni.
Az egyik a mai nyelvi partneres óra eredménye: száz percet cseverésztünk a kínai lánnyal, mindenféle előre vázolt koncepció nélkül. Igazi baráti beszélgetés volt, olyan, amit akkor tud csak folytatni az ember, ha folyékonyan beszéli a nyelvet. A végére már gyakorlatilag mindent tudtunk egymás családjáról (pedig ez egyikünk esetében sem a legegyszerűbb téma), az országaink történelméről és néhány politikai dologról folytattunk eszmecserét, hétvégi programot egyeztettünk... Szóval beszélgettünk, mint két normális ember, akik megértik egymást. Klassz volt.
A másik, hogy múlt héten végre elértem arra az állomásra, aminek idegen nyelv tanulásánál mindig nagy jelentőséget tulajdonítottam: kínaiul álmodtam. Úgy látszik, már a tudatalattim is tud róla, hogy 我会说汉语. :)

A mai nappal véget ért a második sulihét. Azért csak most írok róla, mert az első héten még kb. semmi nem ment zökkenőmentesen és rendeltetésszerűen, nem voltak könyvek, csomó óra elmaradt... Igazából ma látom először, hogy milyen egy teljes tanítási hét.

A diákok két csoportba osztása szerény véleményem szerint el lett ba..ltázva. Összesen 24-en vagyunk. Az elosztás pedig úgy sikerült, hogy a kezdő csoportba kerültek 3-an, a középhaladóba 21-en. Oké, hogy az a 3 majdnem teljesen kezdő, és majdnem mindent elölről kell nekik tanítani, viszont így a mi csoportunk a HSK 2-t épphogy csak elérőktől a majdnem anyanyelvi szinten beszélőkig terjed... Én pont a megfelelő célcsoporthoz tartozom (ahhoz a pár emberhez, aki HSK 4-5 körül van), az órákon elhangzottak 80-90%-át értem, de azért hallok újat is, és folyamatosan szótárazok óra alatt és után, próbálok mindent megjegyezni. Viszont az a kétségbeesés, ami néhányak arcán tükröződik egy-egy bonyolultabb mondat után, vagy amikor a tanár olvasásra szólítja őket, és kiderül, hogy a mondatban szereplő karakterek nagy részét még sosem látták... Persze, ahogy egyik kedvenc középiskolai tanárom mondaná: teher alatt nő a Pálma (igen, volt egy ilyen nevű osztálytársam, a vicc mindig az ő számlájára ment...), de azért kíváncsi vagyok, hogy a "ragad majd a kínai mint a kosz"-módszert alkalmazó csoporttársaim milyen nagyra fognak nőni.

Az órarendünk időbeosztását látva akár azt is hihetné a laikus szemlélő, hogy általános iskoláról van szó... Ugyanis a "rendes" tanítási óráink 8-kor kezdődnek és délben véget is érnek minden nap, kivéve kedden, amikor csak 10-től délig vagyunk. Nekem is nevetségesen kevésnek tűnt első ránézésre, főleg az előző két év egyetemi órarendjével összehasonlítva... De az első nap után rájöttem, hogy kétszer 100 percet koncentrálni a kínai nyelven folyó oktatásra úgy, hogy az ember fel is fogjon valamit, egyáltalán nem tréfa dolog. A déli csengő megszólalásakor általában már Spongyabob csücsül az agyam helyén, és hangosan kiabál, hogy azonnal menjek el egy fél órás délutáni szundira, mert ő már arra is alig képes, hogy a koliig vezető tízperces úton helyes sorrendben tegye egyik lábamat a másik után. 

Három féle klasszikus értelemben vett tanítási óránk van, mindegyikből heti kettő.
Beszélt kínai nyelv (hogy a fenébe' kell a 汉语口语-t magyarul szépen mondani?...): könyv alapján haladunk, eddig egy, nem túl egyszerű szöveget vettünk és beszéltünk át, klassz kis kifejezések hadát tanultuk meg rajta. Most a hétvégén fogalmazást is kell írni rá, Kína és Magyarország (nyilván mindenkinek a saját hazája) eltérő szokásairól. Hasznos óra, a tanár is 10/10. Viszont a csoportunk 60%-a szerintem az elhangzottak felét sem érti... 
Kínai előadás (汉语教程, ennél általánosabb címet nem is lehet adni egy órának): a kapott könyvtől kicsit megijedtem, amikor kinyitottam hátul a szószedetnél, és a 20 oldalon keresztül sorolt új szó között kb. 10 darab számomra ismeretlent találtam. Gyanúm, hogy ez lesz az unatkozós órám, tovább erősödött, amikor az első órán az összehasonlítás nyelvtanát vettük. (Azon mi az egyetem második félévében, idestova másfél évvel ezelőtt estünk túl.) Nem baj, úgyis már középiskola óta hiányolom az olyan órákat, amiken lehet mást tanulni... Ma is csomó karaktert begyakoroltam, amíg a tanár a 比-t meg a 最-t magyarázta. 
Kínai irodalom és történelem (中国文学与历史): az abszolút kedvencem. Az egyik órán a dinasztiák történetét vesszük szépen sorban, ami nem új nekem, viszont az egyetemen csak magyarul tanultuk ezeket, most meg a kínai szókincset is megszerzem hozzá. A másikon a Nyugati utazás című kínai klasszikus regény igazán borzalmas filmadaptációját nézzük 40-50 perces részekben úgy, hogy a tanár előtte elmagyarázza, mi fog történni, utána pedig össze kell foglalnunk, mit láttunk. Itt is sok az új szó, és viccesen-szánalmasan béna a film, ami elég jó kikapcsolódás. Az órát tartó tanár nagyon lelkiismeretesen magyarázza a szavak jelentését, többször is ha kell, a többiekkel ellentétben oda is figyel arra, hogy a csoport fel is fogja, miről van szó.

A leghasznosabb óra azonban a 语伴-nal, azaz nyelvi partnerrel való beszélgetés, heti háromszor 100 perc. Mindenki kap egy kínai diákot (a kínai mint idegen nyelv szak hallgatói közül), akivel leül egy pici asztalka két oldalára, és beszél és beszél és beszél, tökmindegy miről, a lényeg, hogy kínaiul. Egy diákkal heti egyszer találkozunk, tehát mindenkinek három partnere van. Eddig összesen 4 ilyen órán vettem részt, de már most érzem, hogy sokkal bátrabban és felszabadultabban beszélek kínaiul, mint előtte. A kínai diákok nagyon kedvesek, türelmesek és segítőkészek. Az egyik azzal állt nekem elő tegnapelőtt, hogy meséljek neki Magyarországról, mert zavarja, hogy nem tud semmit róla... Nem volt egyszerű feladat, de azért csak megoldottam valahogy. Ezen kívül egész sokat tudok már a kínai ünnepekről, a mitológiai sztorikról, magukról a diákokról és családjaikról, az egyetemi oktatásról, Qinhuangdao látványosságairól és kerületeinek általános jellemzőiről... Valamint megegyeztem kettővel, hogy elkísérnek engem ruhát venni, hogy ne verjenek át a csúnya kínai eladók.

A délelőttök ennyiben ki is merülnek. Ezen kívül délután van heti kétszer taicsi és egyszer kalligráfia óra. Egyik unalmasabb, mint a másik... A tegnapi kalligráfián megtanultunk ecsettel függőleges és vízszintes vonalat húzni, majd másfél órán keresztül ezeket kellett gyakorolnunk. Igazi karakterekkel talán már érdekesebb lesz. Az egyetlen klassz rész az volt, hogy gyakorlópapír gyanánt mindenki kapott egyet Tom Denem naplójából: tiszta vízbe mártott ecsettel kellett ráfesteni, a vonal feketén jelent meg, és egy perc alatt teljesen eltűnt. A taicsit a kezdeti lelkesedés után elég hamar meguntam, de csak mert találtam egy sokkal jobb mozgásformát.

Új sportszerelmem van! A röplabdát ugyan nem lehet kiütni a nyeregből, de mivel az itt nincs... Csak úgy kíváncsiságból, tegnapelőtt lenéztem kungfu edzésre. Aztán ottragadtam. Mentem tegnap is, ma is fogok. Minden este két és fél óra, hétvégén is. Már négyféle lépést megtanultam, a combjaimban állandósult az izomláz, az energiám egyértelműen több lett, az ütésem erősebb (mondjuk volt honnan elkezdeni fejlődni...), és az edzés minden percét élvezem. Egy éve gyakorló kínaiak olyan látványos dolgokat tudnak már csinálni, hogy el se hiszem. Remélem, rám sem fogtok ismerni, mire hazamegyek, mert kicsi Mulan leszek. :)

https://www.youtube.com/watch?v=fHEmSQ8BMQg

Ma csak egy rövid szösszenettel jelentkezem, ezt az élményt azonban muszáj megörökítenem.

Épp az imént sétáltam haza egyedül, egy óra alatt a város igencsak messze fekvő pontjáról, a "Fecskehegy" Egyetemről (én is nehezen hiszem el, de tényleg ez a neve), ahol egy otthoni kedves csoporttársam tanul.

Ez így első hallásra nem tűnhet nagy számnak, de az én önbizalmamat az egekbe növelte, hogy itt vagyok a világ másik végén, egy másfél budapestnyi városban, ahol néhány hónap alatt nőnek ki a földből a harmincemeletes házak, és teljesen egyedül, vidáman dalolászva, félelem nélkül elsétálgatok az egyik egyetemtől a másikig, este tízkor.

A legjobb a hangosan éneklés volt. Elég néptelen környéken kellett keresztüljönnöm, (nem sokan sétálgatnak a félkész toronyházak között éjszaka,) de azért néhány kínainak biztosan szemet szúrtam a fonott hajammal, a Tisza cipőmmel és a cseppet sem húzott szememmel, amint valami fura nyelven énekelgetek magamnak vigyorogva... Főleg Ghymes volt ma műsoron, még a Boszi is, úgyse érti senki. :)))

Ilyen euforikus boldogságban nem volt még részem, mióta itt vagyok. Csak így tovább: "ugye nincs odáig baj"... 

Az első, még sulimentes hét főleg semmittevéssel, alváshiány-pótlással és megszokással telt.

Berendezkedtem a szobámban, ami az 530-as szám alatt található. Ebből következik, hogy az ötödik emeletre kell minden nap többször is felmásznom - legalább lemozgom a sok rizst. A szobára egy szavam sem lehet: a megígértekhez híven tényleg egyedül vagyok, viszont két ágyam van, tehát az egyiken alszom, a másikon pedig gyakorolhatom az egyik kedvenc elfoglaltságomat: a kupicsinálást. (Na jó, igazából ott a hegedűm lakik, neki is szüksége van egy helyre, ahol elalhat.) Minden bútorom egyforma szürkére festett vasból van, legalább harmonizálnak egymással. Az ágyamra nem tanácsos magasról lehuppanni, mert elég kellemetlen az érkezés a falemezen árválkodó egyetlen kb. 2 centi vastag takaróra. (Ezt nem saját tapasztalat: egyik kedves kolistársam járt szerencsétlenül...) Azóta megoldottam ezt a kérdést: összelopkodtam még 2-3 ilyen takarót, úgyhogy most már csak ritkán sajog a hátam amikor reggel felkelek. A lopkodás pedig teljesen legális volt: itt az a szokás, hogy az év eleji takarításkor mindent, amit az előző lakó otthagyott, kivisznek a szobából a folyosóra, hogy az újonnan beköltöző csak annyi cuccot találjon, amennyi ténylegesen szobatartozék. Utána pedig indulhat a portya: én a takarókon kívül szereztem még a folyosóról egy mérleget, egy kukát, néhány vállfát, egy lavórt és egy faliórát. WC- kefére már két hete sikertelenül vadászok... Az ágyneműhuzat fogalma itt a kollégiumban ismeretlen, kénytelen voltam tehát beszerezni legalább egy párnahuzatot, a takarót meg kibírom valahogy. Úgyhogy most a párnám kék kockás, a takaróm pedig barna-sárga csíkos, de ezen az ízléstelenség szülőhazájában úgysem akad fenn senki. Amikor először beléptem a szobába, meghökkentem a díszítésen. Az ágyam melletti fal jó nagy részét ugyanis betölti a KÉK CSAJ. A kék csaj egy falra festett női arc, kb. fél méter magas, és nagyon hosszú a haja. Először meglehetősen zavarónak találtam, de aztán megbarátkoztunk egymással: most már ő is sokkal kedvesebben bámul rám a falról, én pedig legalább nem érzem magam annyira egyedül...

Szobám legcsodálatosabb tulajdonsága a belőle nyíló saját kis fürdőszoba, és a benne található angol WC. Nagyon szerencsésnek és kivételes helyzetűnek mondhatom magam, mert abban a luxusban lehet részem, hogy nem kell minden nap a pottyantós szépségeit élveznem. Ezért nincs egy szavam se a zuhanyzóra, ami a fürdőben egy falból kiálló zuhanyrózsát jelent, de tálcát vagy függönyt, egyáltalán bármi elválasztást nem... Szóval úszik az egész kis helyiség minden tusolásnál, de ez engem egy cseppet sem zavar, inkább zuhanyzás közben is ámulattal csodálom a mellettem ázó gyönyörű budimat, aminek a mi kolinkon kívül nem túl sok testvérkéje lehet ebben a városban.

Megérkezésem utáni napon az egyik első utam a China Mobile üzletbe vezetett, ahol vettem egy kínai SIM-kártyát, és hozzá egy Coolpad (hahaha!!) telefont. Egész baráti áron sikerült hozzájuk jutnom, mondjuk azt még mindig nem értem pontosan, hogy mennyi adatforgalmat és telefonálást tartalmaz a csomag, amit vásároltam, de lazán elbírt egy kis emailezést, és még a Pleco kínai szótárat és a Viber csetprogramot is le tudtam rá tölteni, működnek is rendesen. (Tehát sokkal jobb, mint az otthoni telefonom, az összes kínai gagyiságával együtt.)

A következő napokban lassan de biztosan összeismerkedtünk a meglehetősen színes külföldi diáktársaság többi tagjával. Kis csapatunkban képviselteti magát India, Oroszország, Zambia, Zimbabwe, Korea, Mongólia, Kanada, az USA, Németország, Spanyolország, Olaszország és kis hazánk, remélem nem hagytam ki senkit. Már az első héten alkalmat adott egy kis ünneplésre az indiai lány születésnapja. (Tőlem a közös ajándék mellett kapott egy korty pálinkát is: érdekes arcot vágott hozzá, de azt mondta, hogy ízlett neki.) Aznap este felkerekedtünk, és kerestünk egy éttermet, ami alkalmas volt 17 ember befogadására, majd kínai szokás szerint kikértünk párféle kaját az asztal közepére, és aki-kapja-marja-módszerrel egy tányérból kacsahusiztunk, zöldbaboztunk, kukoricáztunk, tofuztunk, satöbbi satöbbi. (Cseresznye nem volt, viszont sör igen, úgyhogy azért így is elég jó cimborák lettünk a vacsi végére.) Úgy látszik, ennél durvább partizások nem is nagyon lesznek az év folyamán a koli falain kívül. Régóta ebben a városban tartózkodó külföldiek, valamint a kínai segítőtanárunk óva intettek minket attól, hogy bármilyen szórakozóhelyre is ellátogassunk este, mivel itt a kínaiak alkoholfogyasztás után állítólag előszeretettel kezdik el püfölni a nem-kínaiakat. Senkinek nincs kedve kipróbálni, hogy tényleg így van-e, meg aztán a koli kapuját amúgy is lelakatolják este fél 11-kor, úgyhogy maradunk a csendes kis belső partiknál. Viszont a mi kis társaságunk tele van kedvesebbnél kedvesebb emberekkel, már egy-két nap után sokkal jobban kezdtem érezni magam attól a kilátástól, hogy azért itt is lesznek barátaim.

Tengernyi időnkben felfedeztük a környékbeli kajálási lehetőségeket, boltokat is, de ezek tárgyalásának majd külön bejegyzést fogok szentelni.

Hétvégén először merészkedtünk messzebbre: elbuszoztunk a tengerpartra. Egy kis bícsen kötöttünk ki, de a vízben túl sok volt a medúza és a kínai, úgyhogy csak bokáig sétáltunk bele. Először láttam életemben "normális" tengert: eddig csak Svédországban, októberben, három fokban, szakadó esőben és viharos szélben volt szerencsém egy meredek sziklás partról sós vizet vizsgálgatni... Az is szép volt, csak másképp. (Csúnya nő sincs, csak érdekes.) Szóval itt volt finom selyemszerű homok, hatalmas hullámok és sok szemét, ezzel együtt ittlétem eddigi legjobb élményét nyújtotta. Néhány merész csoporttársam sült polipot kóstolt, azóta is sokszor tengeri herkentyűznek, nekem valahogy nem fűlik a fogam hozzá.

Még szombaton megkérdezte a koreai lány a csapatot, hogy ki keresztény, nincs-e kedve valakinek vele tartani vasárnap templomba. Katával és még néhány társammal meglepődve, de örömmel fogadtuk az ajánlatot: csak megnézzük már magunknak, hogy tartják a misét a világ másik felén! Na ezt nem tudtuk meg. Viszont azt igen, hogy milyen Kínában az otthoni hitgyülihez hasonló szekta, a maga vidám vasárnapjával. Már ott gyanús volt a dolog, hogy egy toronyház legfelső, 23. emeletére érve léptünk be a helyre, amit azóta jó nagy idézőjeleket mutogatva úgy hívunk, hogy a """church"""... Dagi főbácsi állt a prédikátori emelvénynél, borzasztó csúnya lila palástban. Körülötte a """zenekar""": pianínó, vicces elektromos főzőlapokhoz hasonlító dobutánzat, gitár (olyan fajta amin csak négy akkord van, több nincs...), basszusgitár, valamint két műmosolyú csúnyafogú vokálnéni. Az énekes rész kb. egy órán át tartott: csak és kizárólag tökegyforma C-dúros dalokkal, tizenötször ismétlődő refrénekkel, ég felé emelt kezekkel, áhitattól könnyező arcokkal... A második percnél akartam először kiszaladni, és utána egyre csak a jólneveltségemen bánkódtam, hogy nem tettem meg. Aztán amikor hatvan keserves perccel később levonult a zenekar, és azt hittük, hogy fellélegezhetünk, mert ennél rosszabb már nem jöhet, akkor tévedtünk csak igazán nagyot. Első látásra szimpatikusnak tűnő kínai néni jött az emelvényre, tiszteletünkre egy angol tolmács hölgy is követte. Kár volt, lehet, hogy kevésbé sérült volna a lelkem, ha csak kínaiul hallom a szintén egy óra hosszú Biblia-félremagyarázást, és nem vagyok kénytelen az egészet felfogni. Politikusnak könnyen elmehetne mindkét néni, mert amilyen lelkesedéssel magyarázták ordítva, egymás szavába vágva a hülyeségeiket, azzal bármelyik pártfőnököt lealázták. És ha ez még mindig nem lett volna elég: a záróima után kitessékeltek minket a pódiumra, szeretettel üdvözöltek a közösségükben, be kellett mutatkoznunk, és kifejezték abbéli reményüket, hogy ezentúl minden vasárnap itt leszünk, mi meg csak azt nem tudtuk eldönteni, hogy a bal vagy a jobb cipőnket bámuljuk közben. Egyszóval ez volt itt tartózkodásom eddigi legmegrázóbb, legsokkolóbb, utólag legviccesebb élménye.

Éppen beköltözik a szintünkre tizenkét mongol... Már most akkora hangzavart csinálnak, hogy a saját gondolataimat sem hallom, úgyhogy folyt. köv...

A következő rész tartalmából: suli- és kajaposzt várható hamarosan.