Képzeljünk el egy csendes, nyugodt szombat délutánt. Öt óra van, lassan el kell kezdenem készülődni, mert 6-kor indulunk karaoke buliba, az egyik afrikai srác szülinapja okán. Megcsörren a telefonom, az egyik tanárom (otthon az osztályfőnöknek felelne meg) keres. Felveszem, valamit magyaráz a holnap délelőtti évnyitó ünnepségről, de elég rosszul hallom, a felét nem értem annak amit mond, úgyhogy mindenre csak "oké, oké"-t válaszolok. A végén azért hozzáteszem, hogy nem értettem biztosan minden mondatát, mert rossz a vonal. Erre közli, hogy kérjem meg a nyelvi partneremet, hogy hívja fel őt, majd vele megbeszéli, és utána megtudom. Öt perccel később a nyelvi partnerem üzen, hogy azonnal felkeres a koliszobámban. Jön is, és felvilágosít, hogy mire mondtam lelkesen igent a telefonban a tanárnőnek. Holnap reggel 9-kor az ünnepélyen én fogok beszédet mondani a külföldi diákok nevében, kínaiul.

Uff.
Agy lefagy, pánikgomb benyomódik.
Holnap. Reggel. 9-kor. Én. Kétszáz ember előtt. Köszöntő beszédet. Kínaiul.

Hát jó, akkor kezdjünk hozzá, nincs más hátra, mint előre. Úgy látszik, a buli ma kimarad...
A kedves kínai lány segít megírni a beszédet. Mondja, hogy nyugodtan dobjam be az ötleteimet, majd ő szépen megfogalmazza kerek kínai mondatokban. Na ötletem, az pont nem sok van. Köszönjük ennek, köszönjük annak, hogy itt lehetünk, természetesen nagyon-nagyon érdekel minket a kínai kultúra, és egész évben rettenetesen szorgalmasak leszünk. 努力学习, ez itt a lényeg.

Egy óra alatt megszületik a kétperces beszéd, a többiek már rég elmentek a karaoke bárba, legalább viszonylag csöndben tudok gyakorolni. Így azért jobb, mintha itt a konyhában lenne a buli... Elolvasom egyszer, kétszer, százszor. Kezdek berekedni, viszont néhány mondatba még minden egyes alkalommal belebotlok. A kedvencem a hsziehsziehszüehsziao, azaz a "köszönjük az iskolának". (Francba a sárgabögregörbebögrével, ezentúl ezzel a mondattal kell mérni a részegségi szintet: aki ezt ki tudja mondani, annak belefér még pár feles.) Skype-on is előadom kétszer, az otthoniaknak tetszik, bár nekem is biztosan tetszene, ha valaki szuahéliül tartana beszédet.

11-kor kapuzárás, kicsit hamarabb megjönnek az enyhén becsiccsentett csoporttársaim és a nem annyira enyhén becsiccsentett mongolok. A buli természetesen folytatódik, én meg természetesen szeretnék pihenni, de ez természetesen senkit nem érdekel. Még hajnali 4-kor is felébredek arra, hogy valakik a folyosón fogócskáznak. Úgy tűnik az is része a játékszabálynak, hogy plusz pontot kap, aki a leghangosabban csapja be a szobája ajtaját.

Az ébresztőórám előtt pár perccel ébreszt a gyomorgörcs. Kétségbeesetten próbálok magamba tuszkolni egy pirítóst, miközben a kínai lányt várom, aki annyira cuki, hogy reggel is hajlandó gyakorolni velem. Biztat, hogy jó lesz az, oké oké, nem kell izgulni, ügyes leszek, stb. Majdnem el is hiszem. Aztán elindulunk a suli felé, a helyszín a második emeleti nagyelőadó, értitek, NAGY előadó, sosem voltam még ott, azért remélem, hogy nem olyan nagy. Hát, de. NAGY. És telis-tele van kínai diákokkal. Nagy nehezen befut a többi külföldi diák, természetesen késve, aztán tízperces ülőhely-keresgélés után végre showtime.

Kínai módra hatalmas ünnepséget rendeznek a tiszteletünkre. Először régi kínai viseleteket mutatnak be, aztán egy öttagú 二胡 (erhu) zenekar játszik, végül hat lány legyezős táncot-harcművészeti bemutatót tart. Tényleg kitesznek magukért, klassz a műsor, de sokat nem fogok fel belőle. A műsor után a színpadra egy szónoki emelvény meg egy hosszú elegáns asztal kerül, a hosszú elegáns asztal mögött még elegánsabb emberek foglalnak helyet. Iskolaigazgatók, rendőrfőnök (!!), ilyen úr meg olyan hölgy. Megkezdődik a beszédek sora, cseppet sem nyugtat meg, hogy hat darab kínai méltóság plusz a töritanárom után én leszek az utolsó felszólaló. Öltönyös-kosztümös bácsik és nénik mindenhol, nekem meg azt mondták, hogy teljesen hétköznapi ruhában menjek. Még jó, hogy nem hittem nekik, és a fehér felső-fekete farmer kombó mellett döntöttem. Végtelen idő után engem szólítanak. Magából a beszédből semmire nem emlékszem, jóságos memóriám azonnal kitörölte az erre vonatkozó adatokat. (Viszont az egyik olasz srác végig videózott a telefonjával. Néhány év múlva biztosan jót fogok röhögni azon a felvételen...) A következő emlékképem az, hogy sorba kell állnunk, hogy átvegyünk az ösztöndíj elnyerését igazoló bizonyítványt, és a csoporttársaim vigyorogva gratulálnak. Mindenki szerint egész jó voltam, remélem a kínai fejesek is megértették (még ha rossz hangsúlyokkal mondtam is), hogy mennyire baromi hálás vagyok, hogy ezen a különösen bonyolult nevű egyetemen tanulhatok.

Valahogy túléltem tehát a hirtelen jött feladatot. Sajnos celeb lettem tőle: ebéd közben a menzán három sosem látott kínai jött oda hozzám, hogy milyen jó volt a köszöntő, és milyen jól tudok kínaiul. Mindegyik a nevemen szólított, mert én hülye azzal kezdtem a beszédet, hogy kétszáz kínai előtt bemutatkoztam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.