Kilenc nap totális semmittevés, úgy elszállt, mintha legalábbis csináltam volna valami értelmeset.
Pedig de.

A múlt héten egy átlagos napom úgy nézett ki, hogy felkeltem reggel 6-kor, elmentem reggeli kungfu edzésre, 9 körül visszaértem a szobámba, szégyenszemre visszafeküdtem aludni, felkeltem délben, reggebédeltem, majd egész délután csináltam ami jól esett. Vacsi után elmentem esti kungfu edzésre, aztán 10 körül hazaértem, és már nem voltam nagyon alkalmas semmire. A napi két edzés elég sokat kivett belőlem, viszont a sok futásnak és nyújtásnak érzem az eredményét: már meg se kottyan az esti két kör (amivel három hete még eléggé meggyűlt a bajom), a lányok között mindig elég jó helyen érek célba (a bemelegítő futás a vége felé versennyé alakul), és öt centi híján tudok spárgázni. És ha ez még nem lenne elég a boldogsághoz (pedig elég lenne), elkezdtem tanulni egy gyakorlatot karddal. Ez jobban tetszik, mint eddig bármi. 

Szóval az edzéseket leszámítva sokat olvastam, néha tanultam is (de csak annyit, hogy meg ne ártson), megnéztem pár filmet, végre hegedülni is volt időm. Unalmasan hangozhat, de nagyon élveztem. És egyáltalán nem bánom, hogy nem mentem Pekingbe vagy bárhova máshova... Arra lesz még idő, most kellett ez a pihi. 

Egy nagyon klassz program azért adódott a héten: a szerdai magyar főzőklub. Dani és Réka átsétáltak a Fecskeegyetemről, hogy Katával és velem krumplipörköltet (aka. pincepörkölt, avagy paprikás krumpli virsli helyett rendes hússal, minek nevezzelek...) főzzenek. Nagyobb tömegre számítottunk, ezért két kiló krumpli, másfél kiló hús és két GIGA-hagyma (komolyan mondom, akkorák voltak, mint egy csecsemő feje!) került megvásárlásra. Esélyünk sem volt egy edénybe az egészet belegyömöszölni, ezért inkább mindent megfeleztünk, és Danival vacsoracsatásat kezdtünk játszani. "A szomszéd pörköltje mindig paprikásabb" alapon egyre csak kevergettük a saját kis adagunkat, majdnem annyira be voltunk sózva, mint a hús, hogy vajon mi fog kisülni ebből... Aztán végül csak megettük, amit főztünk. Öten, kb. tíz emberre való adagot. Isteni lett mindkettőnk verziója, de megegyeztünk, hogy ha összekeverjük a kettőt, akkor a legfinomabb. Még kanadai vendégünknek is nagyon ízlett a magyar koszt, nekünk meg pláne, végre egy kis otthoni. Azt hiszem, gyakrabban fogok mostantól ilyenre vetemedni, és lassan meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy megtanultam főzni. Hú de fura.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.