Boldog második félévet kívánok mindenkinek!

Otthon most néhányan talán egy kicsit oldalra sandítotok a falinaptárra, és megkérdezitek magatoktól, hogy a csicsi talán téli álmot aludt mostanáig, hogy majdnem március közepén köszön be "elkezdődött a második félév" felkiáltással?... Nos, Kínában ma van a második félév második hetének második napja (itt vasárnaptól számítják a hetet). Mondhatnám, hogy direkt vártam idáig az új poszttal, mert a kedvencem a kettes szám, de félek, hogy leszakadna a plafon, és beesne hozzám nyolc csíkszemű kislány a 6. emeleti felettem lévő szobából. A késlekedésnek három oka volt: az egyik, hogy múlt hét közepéig nem volt internet a koliban; a másik, hogy múlt hét közepétől mostanáig lusta disznó voltam; a harmadik pedig hogy le akartam küzdeni a kezdeti depressziómat, hogy ne nyávogjak túl sokat az első posztban. (A jókedv visszavarázsolása sok külső segítséggel tegnapra, a kilencedik napra sikerült is. Ezúton is köszönöm mindenkinek a sok beszélgetést, videochatelést, emailt, mindent... Egyedül most tényleg nem ment volna.) 

Fantasztikus két hónapot töltöttem otthon, már előre számítottam rá, hogy ilyen vakáció után még négy hónapra visszajönni Kínába sokkal nehezebb lesz, mint először volt. Még az eddig sikeresen tartott "repülőtéren nem sírunk, az olyan nyomi amerikai filmes maszlag" elméletemet is elbénáztam február 27-én a ferihegyi biztonsági ellenőrző kapu előtt... Az utazás már rutinosan ment, ezáltal nem is volt olyan izgalmas, mint augusztusban. Gyakorlatilag Budapesttől Qinhuangdaóig aludtam, csak akkor voltam ébren, amikor repülőbe/reptéri vonatba/buszra kellett be-ki-le-fel-át(-keresztül-el-meg-ide-oda-szét-össze-vissza)-szállni, és amikor kaját osztottak a gépen. (Hazudok: a Varsó-Peking járaton félig bóbiskolva megnéztem két filmet, a Rio c. hipercuki papagájos mesét, és még valamit, aminek már a címére sem emlékszem... Ennyire voltam magamnál.)

Az utazás egyetlen örömteli élménye egy igen-igen mókás találkozás volt. (Megint hazudok: az utazás másik örömteli élménye egy szép nagy zöld doboz volt a kézipoggyászomban, tele nagymamám világhírű vaníliás kiflijével.) A varsói beszállás előtt félálomban üldögéltem a kapunál, csendben várakozva a boarding callra, amikor egy magas valaki árnyéka tornyosult fölém. Már rögtön az meglepett, hogy magas (a várakozó helyiség 85 százalékban kínaiakkal volt tele), hát még az amikor megszólított: "szia, látom Tisza cipőd van, magyar vagy, ugye?"...
Csicsi paff (mint a bűvös sárkány), csicsi összeszedi magát, csicsi végignéz a srácon a varsói repülőtéren, csicsi meglátja, hogy rajta is Tisza cipő van, csicsi összekaparja az állát a padlóról, csicsi örökkévalóságnak tűnő 10 másodperces késéssel végre megszólal.
Andris Tianjinbe (na jó, Tiencsinbe, de ez így szerintem olyan csúnya...) igyekezett, ő ott tanul egyetemen. Dumáltunk kicsit felszállás előtt és leszállás után, viccesen sok közös témánk volt ahhoz képest, hogy összesen két dolog köt össze minket: Kína és a Tisza cipő. De legalább nem egyedül kellett leküzdenem a bőröndömet a futószalagról és megtalálnom a shuttle buszok megállóját az aprócskának nem mondható pekingi repülőtéren. :) És mivel kedvenc Laurámat - aki szintén Tianjinben koptatja a Konfuciusz ösztöndíjat - mindenképp szeretném meglátogatni valamikor tavasszal, remélhetőleg egy nagyobb magyar partizás is kisül a random reptéri ismerkedésből.

Itteni idő szerint 28-án, péntek délután érkeztem a koliba, és kipakolás nélkül folytattam az alvást ahol abbahagytam. Este valahogy magamhoz tértem kicsit (vagy legalábbis azt hittem...), kinéztem a folyosóra köszönni a többieknek. Majd 5 perc normális beszélgetés után (kivel mi történt a szünet alatt, milyen lesz a második félév, hány új mongol költözött a szintünkre, stb.) mondtam két mondatot, amit senki nem értett meg. Megismételtem, még mindig nem értették. Néztünk egymásra mereven, majd a német lány megszólalt: "i think she's not aware of the fact that she's talking to us in Hungarian" ("szerintem nincs tisztában vele, hogy magyarul beszél hozzánk")... Akkor döntöttem el, hogy inkább visszamegyek még egy kicsit aludni.
Péntek esténél tartunk: éppen elkezdődött a szünet utolsó hétvégéje. Ez persze féktelen bulizást indokolt, amivel nincs semmi baj. A szintünkön most legalább 10-12 mongol fiú, pár mongol lány, és 8 "egyéb" külföldi (engem is beleértve) él, ezzel sincs semmi baj. A szünet alatt a szinten lakó "egyebek" (engem és a kínai-kanadai srácot leszámítva) beleolvadtak a mongol társaságba, mostanság együtt buliznak, jó nekik. A mi szintünk lett a partiemelet, ami még mindig lehetne oké. De nem az. Nagyon nem.
Az már nem oké, hogy hajnali 1-2-3-4-kor (ebben a sorrendben) arra ébredek, hogy a folyosón valakik életre-halálra futóversenyt játszanak, a többiek pedig sikítva biztatják őket; vagy az ajtóm előtt a földön két fiú birkózik, közben az ajtómat rugdossák és kislány hangon sikítoznak mellé; vagy a folyosó többi ajtaján dörömbölnek, mint Frédi Flinstone (Viiiiilmaaaa, engedj beeee), mert olyan nincs, hogy valaki hajnali 1-2-3-4-kor már aludni szeretne, tessék visszajönni a buliba. Az ajtóm a lépcső mellett van, a folyosó kellős közepén, a kijelölt dohányzóhelytől két méterre. Na most amikor egyszerre 15-en szeretnének kijelölt helyen dohányozni, akkor abból 7 az ajtóm előtt áll. Az ajtóm pedig fantasztikus kínai minőség, alul-fölül fél centis résekkel. Volt, hogy a szobámba beszivárgó füst ébresztett fel. Ittlétem 10 napja alatt többet dohányoztam passzívan, mint az elmúlt 10 évben passzívan és aktívan összesen.
A pénteket és a szombatot csendben tűrtem, utolsó hétvége, hadd tombolják ki magukat címszó alatt. Vasárnap éjjel 2-kor (másnap reggel 8-kor suli, mindenkinek...) pizsiben kicsoszogtam, és szépen megkértem őket, hogy a szobájukban folytassák a mókát, mert aludni szeretnék. Mondták, hogy persze, oké. 5 perc nyugi után megint megtelt a folyosó. Ekkor döntöttem el, hogy nincs kedvem 4 hónapig hisztizni nekik, ha lehet, elköltözöm másik emeletre, úgyis van még csomó üres szoba. Másnap szépen meg is kérdeztem, lehet-e. Nem lehet, mert csak. Kína. A kolivezető hobbija ezek szerint az üresszobagyűjtés. Hajrá. Hétfőn vettem narancssárga füldugót.
Félreértés ne essék, nincs nekem bajom se a bulikkal, se a mongolokkal, se a cigizéssel. Azzal sincs bajom, hogy minden éjszaka kb. 100 ponton szegik meg a(z amúgy értelmetlenül szigorú, minden havi meetingen felolvasott, irgum-burgum-ha-nem-tartjátok-be) házirendet. (Ezzel mondjuk a szobagyűjtő bácsinak lehetne, de ő túl lusta ahhoz, hogy éjnek idején felmásszon három emeletet, és helyretegye őket. Pedig kizárt, hogy nem hallja, mi megy.) Azzal van bajom, hogy ha nem hagynak aludni. De sajnos ez klasszikus mátrixos helyzet, és mivel megszökni nem tudok, majd csak megszokom. A narancssárga füldugómat.

Az első hét még pihenős volt (délután lehet aludni, akkor a mongolok órán vannak, vagy szintén szundiznak, vagy a kettőt egyszerre végzik), sok óránk elmaradt. Internet nem volt (a skype hiánya nagyban hozzájárult a kezdeti rosszkedvemhez), tanulni még nem nagyon kellett. Komótosan kicsomagoltam, a szobám egyre szebb, otthonról hoztam sok fényképet, majdnem mindenki fel van ragasztva a falra, aki számít. :) Sokat beszélgettem a többiekkel, és konstatáltam magamban, hogy azért hiányoztak az itteniek. Filmeket, sorozatokat néztem, és elolvastam Frei Tamás A bankár c. könyvét. Tapasztalatnak nagyon érdekes volt, azzal együtt, hogy F.T. írói stílusa nem lesz a kedvencem (ezt elég finoman fogalmaztam, ugye?...). Viszont a cselekmény nagyon izgalmas, a benne leírt összeesküvés-elmélet (B.J. hanghordozását képzelje hozzá a következő szóhoz, aki tudja) DÖBBENET. Pár nap alatt végeztem vele, pedig elektronikusan, a csodatabletemen olvastam. De ettől rögtön elkezdett hiányozni valami vaskos, lapozgatható, szagolható, IGAZI könyv, úgyhogy neki is álltam angolul a Kardok viharának. 1128 oldal apró betűs, tömény, gyönyörű fantasy vár rám. :)

Elfáradtam az írásban, pedig még nem is volt szó az új órarendről, az új tanáraimról az új hobbimról, a régi hobbimról, a fura időjárásról, szóval csomó mindenről... Mára elég, de minél hamarabb igyekszem sort keríteni a következő posztra, amiben már szinte csak pozitív dolgokról lesz szó. Mert azért jó itt is, ebben a kis nyomi koliszobában, ezen a mongolokkal teli folyosón, az ötös számú lepukkant szocreál kollégiumban, a Hebei Keji Shifan Xueyuan legkisebb kampuszán, Qinhuangdao poros kis városkájában, Kínában. Egy kicsit már itt is hon vagyok. (Kösz, Petőfi.)

Pár dolgot szeretnék előrebocsátani. 
1. Hajnali 2:45-kor kezdem írni ezt a bejegyzést, és már most tudom, hogy nem lesz rövid.
2. Ez igazából bemelegítő ujjgyakorlat is blogolás szempontjából, mivel a szünet alatt kicsit ellustult az írásom, és mindjárt repülök vissza, gyakorolnom kell a gépelést meg a fogalmazást.
3. Egy színházi előadásról fogok írni elég hosszan. SPOILER ALERT!!! Aki valaha az életben még esélyt lát arra, hogy elmegy majd az Operaházba megnézni ezt a darabot, és nem szeretné elrontani a meglepetéseket, nyomatékosan (félkövér, aláhúzott, remélem elég nyomatékos így) kérem, ITT hagyja abba az olvasást. Nem fogok arra figyelni, hogy ne lőjem le a poénokat.
4. Nem kritika, nem ajánló, nem elfogulatlan. Vélemény.
5. Tele lesz (félig) költői kérdésekkel, amire nagyon szívesen fogadnék válaszokat akár kommentben, akár privátban bárkitől.
(((6. f.cking hilarious KÉK ESŐKABÁT.)))

Nnna, akit még mindig érdekel a mondandóm, most már nyugodtan nekiláthat az olvasásnak, persze csak háromnapi hideg élelemmel felfegyverkezve.

(2:53 éhes vagyok, milyen jó hogy van egy islerem az opera büféből, aminek a felét megehetem, "majd Kínában úgyis lefogyok megint egy hónap alatt 5 kilót" felkiáltással)
Életemben másodszor jártam az Operában. Az első elég megrázó élmény volt, fiatal is voltam hozzá, nem tetszett, nem érdekelt. Nyolc év és egy (néha operában is haknizó) kürtművész élettárs kellett hozzá, hogy vegyek egy szakmai jegyet meg egy nagy levegőt, és újra belépjek az Andrássy úti puccos-gyönyörű épületbe. Jó volt ez így nagyon.
Boito Mefistofele című darabját láttam ma (tegnap...) este, Kovalik Balázs rendezésében.

Először szeretnék néhány negatívumot felsorolni nem is annyira magával az előadással, mint inkább az összetett élménnyel kapcsolatban. Azért kezdem ezekkel, mert nagyon kevés van belőlük, és mert utána szabadon szeretnék áradozni a többiről.
- A legmagasabb árkategóriába tartozó helyre szólt a jegyem (ha nem szakmai, akkor 10000 Ft-nál is többe került volna, nem is kevéssel), földszint bal 5. sor legszélére. Így a színpadon zajló események kb. 10%-áról lemaradtam. Ezek persze nem a legfontosabb jelenetek, hanem a nagy mindenkit felvonultató összképek részét képezték. De elég bosszantó volt, hogy Tomi az első jelenetben pont a bal oldalon fújt, úgyhogy semmit nem láttam belőle. (Egy ilyen magas jegyárnál megengedheti magának azt egy rendező, hogy olyan helyre is állítson szereplőket, ahol egyáltalán nem látszanak?... Értem én, hogy a színpadi zenész nem a legfontosabb része az előadásnak, de egyrészt DE IGEN, másrészt táncosok is voltak ott. Lemaradtam egy fél jelenetről a csillagászati árú jegyemmel...)
- Minden színházban kényes téma a közönség nőnemű tagjai számára a "szünet hossza/elérhető wc-k száma" aránypár. Főleg ha ez az Opera, ahol a magamfajta kislányok elegáns szoknyácskát, a középkorú hölgyemények hatalmas estélyiket, a gukkeres mamikák meg kosztümöt vagy rakott szoknyát viselnek (a többiek meg igenis alul vannak öltözve). Az Operában a fél földszinti közönségre 4, azaz NÉGY fülkés női mosdót terveztek, és kb. 15-20 perces szüneteket. Tessék matekozni... Szörnyen kellemetlen helyzetek adódhatnak ebből. Nem mondom tovább, a nők úgyis értik, a férfiak meg úgyse. De a kígyózó (és kellemetlenül feszengő-toporgó) budisorban előttem álló hölgy megjegyezte, hogy az építészhallgató fiának javasolni fogja, hogy olyan színházat tervezzen majd, ahol 8 női wc-re 2 férfi wc jut. Erre rávágtam, hogy ezt fogják a jövőben "esélyegyenlőségi, avagy feminista klozettervezésnek" hívni. Legalább jó hangulatban telt a várakozás... 
Legyen ennyi elég a negatív élményekből elöljáróban, a többit esetleg közben.

(3:22)
Félve indultam el itthonról, egyrészt mert 10 perc sétára lakunk az Operaháztól, és a cipőm sarka már induláskor is törött volt, másrészt mert Tomi előre mondta, hogy "a darab jó, a zene jó, a színészek jók, csak a rendezés... hát... öhm... kicsit... kehemm kehemm... modern". (szó szerinti idézet, F.T. 2014.02.19) Eddig ha olyan darabot láttam, ami egy klasszikus(nak mondható) bármilyen műfajú színmű modern feldolgozása, az 80% csalódás volt. (Drámák ókori görögtől angol romantikusig, operák barokktól 20. századig... semmi sem tetszett még igazán.) Igyekeztem ezt a rossz tapasztalatokat félretéve, újraformázott érzékszervekkel befogadni. Megérte. A rendezés mérlege nálam: 90% katarzis, 5% "nem értem igazán de belefér", 3% "kicsit túl merész, de még elmegy", 1,5% "tyű ez azért durva", 0,5% csalódás. (Én szóltam előre, most is szólok: elfogult vagyok.)
Pár dolgot kiemelek a rendezés (meg minden más, össz-élmény) szempontjából, a teljesség igénye nélkül, remélem, nem mondok túl sokat. SPOILER ALERT KETTŐ. 
- nagy díszlet (hatalmas DNS-spirál, amin a darab jelentős része történik, elfér rajta a teljes énekkar plusz 10-12 zenész);
- kis díszletek (ősrégi TV, benne zseniális játékbaba-pornóval (!!!) - nem viccelek, aki mégis megnézi, figyeljen oda rá, fantasztikus poén);
- jelmezek színszimbolikája (egyértelmű fekete, fehér és piros, valamint kevésbé egyértelmű (száz darab emberen!!!!) f.cking hilarious KÉK ESŐKABÁT, imádtam);
- fantasztikus táncjelenetek (a szexualitás értelmes, ízléses, mégis elég erőteljesen odaba odapörkölő tálalása - szépen kidolgozott, félmeztelen testek a színpad hátulján a magasban, ha nem érdekel nem nézel oda, nem tolja bele az arcodba a meztelenséget mint jó néhány (szvsz. túl sok!) modern darab);
- ötletes kellékek, kellően ötletes látványelemek (földgömb=tojás Mefisztó kezében volt a legeslegjobb, de sokat mondhatnék még, például táncosok emberméretű strandlabdákba zárva, reklámtáskák a közeli boltokból, (SPAR és CBA van az utcában, az látszik...), ismét f.cking hilarious KÉK ESŐKABÁT);
- horror (fröcsögő vér úgy, ahogy a történet indokolja, nem kevésbé és nem jobban, de kellően drámaian);
- még egy kis szimbolizmus (főleg díszletekkel, de sokszor szavakkal, zenei motívumokkal lefestve, hangsúlyosan és nem túl elvontan);
- magyar felirat (az énekesek olasz nyelven adtak elő végig, de a színpad tetején olvasható felirat- Csákovics Lajos munkája - a leggyönyörűbb műfordítás szintjét ütötte meg, szép, stílus- és korhű, mégis érthető)
- interaktivitás (főszereplők a közönség soraiban foglalnak helyet és hirtelen felpattannak többször is az előadás során, legközelebb (mert lesz legközelebb, az tuti) megpróbálok a 12-13. sor közepére jegyet szerezni...)
- abszolút katartikus befejezés
10 dolog, nem sok, ennyi jutott eszembe így hajnali 4 körül ami nagyon-nagyon-NAGYON megfogott. Ha még 6-ig írnék, bővülne a lista, az tuti, csak fáradok, és tényleg nem akarok minden részletet elárulni.

(4:01, eddig bírta a laptop aksija, töltőt kell keresnem...)
Még néhány apró negatívum, ami közben jutott eszembe.
- fantasztikus balettművész táncolta Faust "jobbik énjét", legalábbis nekem így jött le az a szerep, lehet hogy tévedek. nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem tudom a táncos nevét, mivelhogy sehol, ismétlem SEHOL, se a színlapon, se a színház falán a nagy táblázatban, se a neten nem említik, hogy kinek köszönhetjük a fergeteges (színészi alakítás és tánc szempontjából is!!!) és nagyon fontos szólókat. szomorú.
- a fentebb említett 1,5% "tyű ez azért durva" rendezési elemből azért kiemelnék kettőt. az egyik egy Bibliához, a másik egy palástként használt EU zászlóhoz kapcsolódó jelenet. mindkettő SOK. mármint nekem nem túl sok, de a Biblia biztosan túl sok lenne néhány vallásosabb barátomnak (mármint ahogy bánnak vele....), a zászló miatt pedig igazából csodálkozom, hogy mehet még mindig ez a darab. (az ördög vállára terítik, a szöveg alatta az, hogy a gonosz mindent uralni akar a világban. kehemm. kehemm. na mindegy.)
- mindjárt elkezdem az énekesek egekbe magasztalását, de előtte még halkan megjegyzem, hogy örülök, hogy olaszul énekeltek és magyar feliratot olvashattam hozzá... ha magyarul énekeltek volna, biztosan nem értek egy mukkot se azokból a zseniális szövegekből. de hát mint tudjuk az artikuláció nem az operaénekesek legerősebb oldala, és nem is a legfontosabb feladata.

(4:13, mindjárt shutdown-ol az agyam...)
...de előtte még áradozom egy keveset, most éppen a zenei részről.
A zenekarban helyet foglaló harsonás ismerősöm a darab előtt arra a kérdésemre, hogy "és a zene milyen?" egy diplomatikus, nem egyértelműen vertikális vagy horizontális, bizonytalan fejbillegetéssel válaszolt. Nem vártam sokat. Viszont sokat kaptam. Szégyen, nem szégyen, életemben nem hallottam még Arrigo Boito zeneszerző nevét. Hát majd ezen túl fogom... Holnap megtámadom a youtube-ot. A zene azt csinálta, ami szerintem egy operában a feladata: szolgálta a történetet, mégpedig alázatosan és pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen hang megy a kottában. Az én féligvájt fülemnek tetszett.
Először hallottam és láttam közelebbről az Operaház zenekarát, a tagok között a már említett ismerősön kívül volt még jó pár látásból ismert arc. Le voltam nyűgözve, a monumentalitástól is (2 hárfa, 5 bőgő, satöbbi satöbbi), az összhangzástól is, a precizitástól is. És ezt kivételesen elfogultság nélkül állítom. Kovács János karmester munkáját pedig - szerencsétlen ülőhelyem egyetlen pozitív hozadékaként - a színészek monitorján végigkövethettem, ez is adott az élményhez.
A színpadi zenészekről nyilván nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni, ők is ügyesek voltak, főleg az a fess kürtös fiatalember a DNS-spirál tetején középen, a f.cking hilarious KÉK ESŐKABÁTjában. Viszont valaki igazán megtaníthatta volna neki(k), hogy hogyan kell egy színpadon 1200 (de akár csak 120 vagy 12...) néző előtt viselkedni. Ha én olyanokat csináltam volna 15 évesen  vörös kezű Róza koromban, mint amit néhány zenész megengedett magának premier plánban telt házas előadáson, Durzi mama - teljesen jogosan!! - megbillegette volna a fenekemet. De nem csináltam, pedig - lássuk be - sosem voltam egy nagy színésztehetség.
A három főszereplő, Bretz Gábor (Mefistofele), Fekete Attila (Faust), valamint Létay Kiss Gabriella (Margherita - Elena) egyaránt benne van a 10 legjobb operaénekesben, akiket (és akikről) életemben hallottam. Felvételen is, élőben is, híresek között is, amatőrök között is, magyarok között is, külföldi világsztárok között is. Ez persze teljesen szubjektív vélemény, és persze nem hallottam még mindenkit (csak a leghíresebbek többségét...), de akkor is tartom magam ahhoz, hogy mindhárman Fantasztikus Művészek. Így, nagy F-fel és M-mel. Mégpedig azért nyűgöztek le ennyire, mert az énektudásukon túl (ami azért - valljuk be - a Magyar Állami Operaház vezető művészei között teljesen ALAP) színészi játékban is számomra tökéletesen megállták a helyüket (ami azért egyáltalán nem alap ebben a műfajban, pedig az kéne legyen). A kedvencem - hangfaja miatt IS - természetesen Mefisztó volt, de ez így is illik egy címszereplő gonosznál. (Tudom, tudom, olyan vagyok, mint az egyszeri 14 éves angol tinilány, aki a Thor filmek bemutatóján mindig csakazértis Lokival íratja alá a melltartóját. Büszkén vállalom.) Ezzel persze nem áll szándékomban a másik két művész produkcióját lealacsonyítani, csak velük "technikai" problémáim vannak. (Nevezetesen hogy a szoprán hangszín ellen magzat korom óta be vagyok oltva, és azóta jó párszor kaptam emlékeztető szurikat is koncertek alkalmával; a tenor pedig édesanyám örökbecsű mondását idézve "nem hangfaj, hanem betegség". Ezzel együtt a két énekes a lehető legtöbbet hozta ki a magas C-kből.)

(4:46)
Ennyit tudtam összeszedni. Ha nem reggel 5 hanem délután 5 közeledne, biztosan több dolog eszembe jutna... Lehet, hogy lesz majd update.
Mindenkinek szeretettel ajánlom az előadást, aki ezután úgy dönt, mégis érdekli. Egy szó van rá (tudom, hogy sokat használtam már a posztban, de nem érdekel): fantasztikus. Életem egyik legmeghatározóbb színházi ÉLMÉNYét kaptam, pedig láttam már pár kiemelkedő darabot.

Ha bárkinek (zenészek, színészek, énekesek, színházba járók, színházba soha nem járók, operaimádók, operagyűlölők, jóbarátok, rosszbarátok, vadidegenek, ismerősök, nyuszika barátai és üzletfelei véleményét különösen várom) bármi hozzáfűznivalója akad ehhez a kisregény méretű bejegyzéshez, nagyon érdekel!!! Bátran lehet kommentelni, emailezni, facebook csetelni, postagalambozni, minden építő kritikát szívesen fogadok. Ha hülyeséget írtam vagy helyesírási hibát vétettem (amiért ezen az órán, ebben a lelkiállapotban NEM vagyok hajlandó felelősséget vállalni), azt is nyugodtan tessék az orrom alá dörgölni. Persze ha tetszett, azt is. 
Bár el tudom képzelni, hogy ennyit senki nem kér a hülyeségeimből, úgyhogy (AKCIÓÓÓ!!!) az első ember, aki végig bírja olvasni szerény eszmefuttatásomat, és ezt tudtomra is adja valahogy, kap egy tetszőleges csokit (sörre váltható).
Én tuti nem fogom most átolvasni még egyszer, ami benne marad, az benne lesz maradva, hogy szépen magyarosan mondjam.
4:54, 2 óra és 51 perc a vekkerig, naggggggyon jó. Jóccakát.

Update EGY
(10:05, két óra alvással és egy erős kávéval később)
No, így átolvasva az egészet (nekem sikerült először, nekem jár a csoki, hihihi) rájöttem, hogy csak a legfontosabbat, a konklúziót felejtettem ki a kisregényből.
Bütyi barátunkat szeretném itt (pontatlanul, újrafogalmazva) idézni, aki a darab után sörözés közben egy (-két) mondatban összefoglalta a lényeget, ami ma este annyira megfogott.
"A Mefistofele előadás zsenialitása abban rejlik, hogy egy zeneileg és történetét tekintve nem annyira kiemelkedő, inkább átlagosnak mondható darabból valami fantasztikusat hoztak ki. A modern felfogás itt csak emelt az élvezeti értéken." 
Ez itt a lényeg, ezért adtam ezt a fura címet ennek a bejegyzésnek.
(Eredetileg "avagy óda a modernhez" lett volna, de a f.cking hilarious KÉK ESŐKABÁT megemlítését nem tudtam kihagyni a címből sem. Aki bennfentes és jó gyerek volt egész évben és szépen kéri, küldök neki privátban képet eme csodás ruhakölteményben pompázva Édes Páromról. Mindent visz az a fotó.)

Update KETTŐ
(02.24. 10:07)
Kék esőkabátos fénykép a facebookon elérhető annak, aki tudja hol kell keresni. Csak mert mindenki (aki nem látta a darabot, de olvasta ezt a posztot) azt kérdezte az elmúlt három napban, hogy mi a francot akarok már a kék esőkabátoktól. :)

Tegnap bementem az itthoni kedvenc occó kici kínai büfémbe (SCH koli mellett), és a már látásból ismert tulajdonosoktól (aranyos kínai házaspár, igazából a személyük miatt szeretem ezt a helyet, a kaja semmi extra) kínaiul rendeltem. Persze néztek mint Rozi Wang a moziba', aztán kedvesen elcseverészgettek velem kínai tanulmányaimról, a saját városukról, meg a rendelt kaja finomságáról, hiába álltak sorba a szegény mérnökhallgatók (csúcsidő volt, déli tizenkettő). Annyira örültek, hogy a saját nyelvükön beszélgettem velük, hogy amikor pálcikát kértem kés-villa helyett és oda is akartam adni az árát (50 forint, a.k.a. "wúshi fúlin") szabályosan megsértődtek (没关系没关系, vagyis hagyjam csak, tegyem már el a hülye ötvenesemet). Szóval még cukibbak voltak velem, mint tavaly, amikor szintén rendszeresen jártam ide, csak magyarul rendeltem. Megmarad kedvenc kici büfémnek, ahol occó a cípősz cíke. :D
Ma ugyanez a teszt következik a Kálvin téri Tao étteremben, ami azért kicsit más kategória. Bár nem vagyok benne biztos, hogy """igazi""" kínaiak állnak a pult mögött, azért teszek egy próbát :)

Ezúton is kívánok mindenkinek nagyon szép 2014-et!

Hazakeveredtem, Budapestről írok. Itthon nem nagyon fogom vezetni a blogot, inkább keressetek meg élőben, és mesélek :) A következő poszt március elején várható, amikor is visszatérek Qinhuangdao kedves kis városkájába.

Shijiazhuangról mégsem mesélek sokat, mert nem érdemes.
A versenyen nem értünk el semmit, se a versekkel (béna voltam és áramszünet volt az agyamban), se a tánccal. Szokásos sztori, minden kategóriát a rendező iskola diákjai nyertek meg... De azért láttunk pár nagyon klassz előadást. Csütörtökön kirándulós nap volt, elvittek minket egy gyönyörű buddhista templomba, 20 méter magas szobrok között sétálgattunk. Talán ez volt az egyetlen dolog amiért megérte elmenni. Este pekingi opera előadást néztünk, aminek kb. semmi köze a mi fogalmaink szerinti operához, európai füllel elég nehéz a zenéjét elviselni két órán keresztül, de nagyon látványos. Legalább ezt is kipipálhatom a "kínai kultúra megismerése' listámról.
Ezen kívül rengeteg unalmas vonatozás és buszozás, jó és kevésbé jó és borzasztó kínai kaják... Ennyi történt. Ja és Shijiazhuang a legrondább város ahol életemben jártam, a szmogtól alig pár méterre lehetett ellátni (pedig a helyiek szerint különösen tiszta időt fogtunk ki!), mindenhol egyforma szürke kockaházak, halott-szürke növényzet. Azóta minden pillanatban hálát adok, hogy Qinhuangdaóba kerültem, olyan szép és élhető itt minden, kínai viszonylatban az egyik legjobb.

Tegnap reggel kungfu vizsgánk volt, nem túl komoly, csak bemutattuk, hogy miket tanultunk eddig. Aztán az egész csapat (kb. 70-80 ember) mesterestül elvonult ebédelni. Mi a két külföldi a főasztalhoz kerültünk, a Mester mellé, aki ragaszkodott hozzá, hogy az összes fajta kínai pálinkát megkóstoljuk. Nem rosszak, de azért egy kis otthoni törköllyel nem veszik fel a versenyt :) És meg kellett állapítanom, hogy a kínaiak tényleg nem bírják az alkoholt. Először csak feltűnően barátságosak és rettenetesen hangosak lettek tőle (azt hiszem erre találták ki a kínai nyelvben a 热闹 kifejezést), aztán egyre többen aludtak el a széktámlára borulva (délután 2-kor, egy étteremben...), többen azt is megnézték, hogy mi van az asztal alatt. Sokan kérdezgették tőlem, hogy miért nem oldódom fel jobban... Nem kezdtem el magyarázni, hogy egy deci pálinka meg egy pohár sör nekem (és a legtöbb európai embernek) még a szédüléshez is alig elég. Úgyhogy csak magamban mosolyogtam a cuki kis részeg kínaiakon. Sajnos ezzel le is zártuk a félévet, nincs több edzés, támad a vizsgaidőszak. 

A héten lesz még vagy 3 órám, meg 3 vizsgám, aztán csókacsalád, mindjárt megyek haza. :)))

Azaz kész a bepakolás, indulhatunk Shijiazhuangba! Juppííí :)
Elvileg pénteken délután érkezem haza, a beszámolót majd igyekszem minél hamarabb megírni.
Szerdán lesz a verseny, szabad szurkolni :)

Túl vagyunk a háziversenyen, amit a nagy Shijiazhuang-kaland próbájaként az iskolában rendeztek nekünk. Vidám egy este volt. Megint elég nagy felhajtást rendeztek a kedvünkért: a helyszín a már ismerős nagyelőadó volt, tele kínai diákokkal, nagyestélyis konferáló leánykával, sok-sok öltönyös igazgató bácsival. 

Az első feladat karakterek írása volt: mindenki kapott egy zöld táblát meg egy krétát, arra kellett leírni amit mondtak, majd szépen felmutatni a közönségnek, akik lelkesen megtapsoltak minden egyes helyes vonást. Tisztára televíziós vetélkedőben éreztem magam.
Még le se értem a színpadról, de már felkonferáltak, hogy én következem a hegedűs számommal... Mit volt mit tenni, gyorsan beletöröltem a fehér krétaporos kezemet a fekete nadrágomba (brávó Csicsi), felkaptam a hangszert, és előadtam magam. Meg a Liang Zhu-t, ami egy nagyon ismert kínai darab, eredetileg szóló hegedűre és szimfonikus zenekarra komponálva. De egy egyszerű kis dallammal kezdődik, ami akár népdalnak is elmenne, írtak is rá szöveget. Ezt játszottam el egy szál magamban, aztán el is énekeltem, jól sikerült.
Még le se értem a színpadról KETTŐ, amikor meghallottam, hogy a versmondás rész következik. Ebben csak ketten vettünk részt a spanyol osztálytársammal, Laia-val. Először ki-ki elmondta a három kedvenc versét (ma délelőttig úgy tudtuk, hogy csak ennyi lesz a feladat, no comment, újfent köszi...), majd jöttek a meglepetés kérdések. Mondtak egy verssort, folytatni kellett az utána következővel. Egy darabig jól ment, aztán kaptam egy nagyon nehezet, aminek nem jutott eszembe a folytatása. Már éppen kezdtem elvörösödni, amikor hirtelen elment az áram, koromsötét lett a teremben. Gyorsan odaléptem Laia-hoz segítségért, aki közben szintén elindult felém megsúgni a választ, ebből az lett, hogy a sötétben összeütköztünk, és úgy bevertem az orrom a homlokába, hogy folyni kezdett a könnyem. Ekkor visszakapcsolták a színpadi reflektorokat, én meg ott álltam könnyező szemmel és teli szájjal vigyorogva, a választ viszont még mindig nem tudtam. Újfent elment az áram, a sötétben egy kínai diák felszaladt a színpadra, hogy megsúgja a választ, éppen kezdte volna mondani, amikor villany fel...  Megijedt és kiszaladt, a teremben persze kitört a röhögés. Reméltem, hogy ezek után már belátják hogy nem tudok felelni és tovább mehetünk, de újfent feltették a kérdést, erre az első sorban ülő tanárom hangosan bekiabálta nekem a választ, én meg szépen megismételtem, a közönség pedig szépen megtapsolt. Aztán még vagy tíz percig nem bírtam abbahagyni a röhögést. Fergeteges jelenet volt. 
A többi már csupa móka és kacagás volt: előadtuk a táncunkat, tizenhat lány a világ minden tájáról, kazah népviseletbe öltözve rázza a fenekét... Elég nagy sikert arattunk. 

Megvolt a főpróba, két hét múlva jöhet a verseny élesben. Azután már tényleg csak pár nap, és otthon leszek. Pontosan egy hónap múlva. :)

A péntek délutáni szundiból telefoncsörgés ébresztett fel: hívtak, hogy menjek le a második emeleti tárgyalóba, itt a főnök bácsi, valamit kapunk.
Beléptem, és mi fogadott?... Ott ült az összes külföldi diák, mindegyiknek a kezében egyforma nagy fekete izé, lelkesen nyomkodták. A főnök bácsi a kezembe nyomott egy papírt, hogy írjam alá... Majd egy ajándékos táskát, benne egy tablet tokkal. Meg egy tablettel.

Még nem vagyok benne biztos, hogy valóban felébredtem-e a délutáni szundiból, és ez tényleg megtörtént, vagy még mindig az álommanóim szórakoznak velem... Mi a fene??... Hozzánk vágnak csak úgy huszonvalahány tabletet, ingyen és bérmentve, mert miért ne? Értetlenkedő arckifejezésemet látva a főbácsi elmondta, hogy azért kaptuk az ajándékot, hogy bátorítsanak minket a szorgalmasabb tanulásra. Ahha, oké. Ja és jövő héten szerelnek a szobánkba wifit is, mert most csak vezetékes internet van. Csak így, minden teketória nélkül.

Hát teljesen nem tudok magamhoz térni. Van egy tabletem. Köszi, Kína. :D