Túl vagyunk a háziversenyen, amit a nagy Shijiazhuang-kaland próbájaként az iskolában rendeztek nekünk. Vidám egy este volt. Megint elég nagy felhajtást rendeztek a kedvünkért: a helyszín a már ismerős nagyelőadó volt, tele kínai diákokkal, nagyestélyis konferáló leánykával, sok-sok öltönyös igazgató bácsival. 

Az első feladat karakterek írása volt: mindenki kapott egy zöld táblát meg egy krétát, arra kellett leírni amit mondtak, majd szépen felmutatni a közönségnek, akik lelkesen megtapsoltak minden egyes helyes vonást. Tisztára televíziós vetélkedőben éreztem magam.
Még le se értem a színpadról, de már felkonferáltak, hogy én következem a hegedűs számommal... Mit volt mit tenni, gyorsan beletöröltem a fehér krétaporos kezemet a fekete nadrágomba (brávó Csicsi), felkaptam a hangszert, és előadtam magam. Meg a Liang Zhu-t, ami egy nagyon ismert kínai darab, eredetileg szóló hegedűre és szimfonikus zenekarra komponálva. De egy egyszerű kis dallammal kezdődik, ami akár népdalnak is elmenne, írtak is rá szöveget. Ezt játszottam el egy szál magamban, aztán el is énekeltem, jól sikerült.
Még le se értem a színpadról KETTŐ, amikor meghallottam, hogy a versmondás rész következik. Ebben csak ketten vettünk részt a spanyol osztálytársammal, Laia-val. Először ki-ki elmondta a három kedvenc versét (ma délelőttig úgy tudtuk, hogy csak ennyi lesz a feladat, no comment, újfent köszi...), majd jöttek a meglepetés kérdések. Mondtak egy verssort, folytatni kellett az utána következővel. Egy darabig jól ment, aztán kaptam egy nagyon nehezet, aminek nem jutott eszembe a folytatása. Már éppen kezdtem elvörösödni, amikor hirtelen elment az áram, koromsötét lett a teremben. Gyorsan odaléptem Laia-hoz segítségért, aki közben szintén elindult felém megsúgni a választ, ebből az lett, hogy a sötétben összeütköztünk, és úgy bevertem az orrom a homlokába, hogy folyni kezdett a könnyem. Ekkor visszakapcsolták a színpadi reflektorokat, én meg ott álltam könnyező szemmel és teli szájjal vigyorogva, a választ viszont még mindig nem tudtam. Újfent elment az áram, a sötétben egy kínai diák felszaladt a színpadra, hogy megsúgja a választ, éppen kezdte volna mondani, amikor villany fel...  Megijedt és kiszaladt, a teremben persze kitört a röhögés. Reméltem, hogy ezek után már belátják hogy nem tudok felelni és tovább mehetünk, de újfent feltették a kérdést, erre az első sorban ülő tanárom hangosan bekiabálta nekem a választ, én meg szépen megismételtem, a közönség pedig szépen megtapsolt. Aztán még vagy tíz percig nem bírtam abbahagyni a röhögést. Fergeteges jelenet volt. 
A többi már csupa móka és kacagás volt: előadtuk a táncunkat, tizenhat lány a világ minden tájáról, kazah népviseletbe öltözve rázza a fenekét... Elég nagy sikert arattunk. 

Megvolt a főpróba, két hét múlva jöhet a verseny élesben. Azután már tényleg csak pár nap, és otthon leszek. Pontosan egy hónap múlva. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.