Nagyon sokáig nem éreztem át annak a súlyát, hogy tényleg elmegyek. Teljesen jól voltam még a metróban is, a reptéri buszon is, a csomagfeladásnál, a biztonsági ellenőrzésnél, a beszállásnál... Aztán amikor felszállt velem a varsói gép, akkor ütött be, hogy basszus, elkezdődött. Itt hagyok mindent, mindenkit, és rohadt soká fogok visszajönni. De akkor már mindegy volt. Meghallgattam a Home by the Rivert (Jamie Winchester), ahogy azt előre elterveztem, és nagyjából helyre kerültek bennem a dolgok. Hogy aztán a következő 24 órában jó sokszor megint szétszóródhassanak.

Az átszállásnál semmi izgalmas nem volt, 20 perc alatt simán odaértem a megfelelő kapuhoz. Ami nem nyílt ki időben. Fél óra múlva sem, egy óra múlva sem... A boarding time-ot egyre csak tologatták, mindig 10 perccel későbbre, és én komolyan kezdtem aggódni a Pekingből induló vonatom miatt. Végül két óra késéssel szálltunk fel, azóta sem tudom, miért. A Boeing 787-es méretei teljesen lenyűgöztek, főleg a szárnya, ami mellett ültem... Csináltam is róla egy klassz képet. Vacsira kínai kaját kaptunk, pedig nagyon örültem volna még utoljára valami tisztességes európai ételnek. Egész repülés alatt összesen egy órát aludhattam, nem tudtam kikapcsolni az agyam. Helyette megnéztem két felejthető filmet, a The Sessionst és a Jack the Giant Slayert. Aztán zavaros és rövid álmomból a reggeliosztás zaja és az első napsugarak fényei ébresztettek. Aki nem látott még repülőből napfelkeltét, az sürgősen pótolja valahogy ezt a mulasztást: hihetetlen élmény. Muszáj volt megfelelő zenét is találnom hozzá, szerencsére az entertaining device-on megtaláltam az Egmont nyitányt, amit szerintem igazából az ilyen tökéletes pillanatokra komponált Ludwig bácsi.

Végül a tervezettnél másfél órával később értek földet a kerekek a pekingi repülőtéren, hogy aztán egy meglehetősen idegőrlő 40 perces gurulással biztosítsanak róla: le fogom késni a vonatot. Csodával határos módon nem tévedtem el a reptéren (pedig még vonatozni is kellett odabent!) és a csomagomat is megtaláltam. Jason apukája meg engem talált meg igen hamar, és kivezetett a reptérről, ahol nem kis meglepetésemre rögtön szembe találtam magam egy Qinhuangdao feliratú busszal. Kérdésemre, hogy nem mehetnék-e mégis azzal, Wang úr csak nevetett, és közölte, hogy túl hosszú lenne az út, talán négy órába is beletelne. Tehát nem szálltam fel rá. Itt követtem el az első komoly hibát.

A reptérről a vasútállomásra tartó busz dugóba ragadt, 20 perccel a vonatom indulása előtt szálltunk le róla, de a hatalmas állomáson a rengeteg kínai között az indokolatlanul bonyolult jegyváltási folyamaton már esélytelen volt átverekedni magunkat időben. Kísérőm elkérte az előre váltott jegyemet, az útlevelemet, letáboroztatott az egyik hatalmas csarnok közepén, és közölte, hogy várjak. Itt törött el a mécses. Ott álltam érzésem szerint százezer kínaival körülvéve, teljesen egyedül, hegedűvel és libafoszöld színűre fóliázott bőrönddel, és feltűnően kék szemeimből feltűnően kezdtek el ömleni a könnyek. Nem érdekelt, hányan bámulnak meg, nem bírtam abbahagyni a sírást, és úgy éreztem, hogy ez az egész hülye utazás életem legrosszabb döntése volt. A következő vonat indulásáig hátralévő négy órát (ami alatt busszal már Qinhuangdaóba érhettem volna...) egy viszonylag kulturált váróteremben töltöttük el, eleinte részemről kicsit döcögős, de egyre bátrabb kínai nyelvű beszélgetéssel. Közben néha megint rám jött a sírás, de nem volt kedvem elkezdeni magyarázni, hogy most azonnal haza akarok menni, az amúgy sem lett volna túl udvarias. Kaptam egy doboz Nanjing sört, ami kicsit megnyugtatott, viszont rákényszerített, hogy közelebbről megismerkedjek a pekingi főpályaudvar illemhelyével. Az első sokkoló élmény: igen, tényleg csak egy lyuk van a padlóban; nem, a kínaiak (legalábbis az átutazóban lévők) tényleg nem szokták használni a vizes öblítést, hanem ott hagynak mindent úgy ahogy távozott belőlük; igen, túl lehet élni, ha nagyon muszáj.

Egy örökkévalósággal később elindultunk a vonat felé, amire nagyjából Esztergom teljes lakosságának megfelelő mennyiségű kínai szándékozott felszállni: klassz kis heringpartira kaptunk meghívást. A vonat 16, azaz TIZENHAT hosszú kocsiból állt, naná hogy az utolsónál értünk le a peronra, naná hogy az elsőbe szólt a jegyem. El sem hittem, amikor végre elindult, azt is csak alig, hogy Mr Wang még mindig ott van velem - ezek szerint a fejébe vette, hogy kapuig kísér... Már éppen beleszédültem volna kimerült álmomba, amikor a mellettem ülő kellemetlen kínai elkezdett követelőzni, hogy fényképezkedjek vele. Nem nagyon volt más választásom. A vonatút két órája valahogy eltelt, nem tudom mi történt, egyáltalán nem voltam magamnál. Valahogy csak megérkeztünk Qinhuangdaóba. A pályaudvaron kedves kínai lány várt, aki meglepően jól tud angolul - nem értette, hogy miért nem vagyok egyedül, én se nagyon értettem, de Wang úr gyorsan elmagyarázta, hogy ő úgy érezte helyesnek, hogy elkísérjen, és még a kollégiumig eljön velünk, ha már itt van. Nem volt erőm tiltakozni.

Felértem a kollégiumba, találkoztam Katával. A körülményekből sokat nem fogtam fel, csak az ágyamat láttam, és egy mondatot hallottam: NINCS INTERNET. Ráadásul kedves és túlbuzgó kísérőm ragaszkodott hozzá, hogy elvihesse a két magyar lányt vacsorázni, méghozzá étterembe. A kaja nem ízlett, a sört csak muszájból ittam, és csak egy vágyam volt (azon a megvalósíthatatlanon kívül, hogy azonnal hazahoppanálhassak): hogy végre lefeküdhessek és úgy bőghessem ki magam, hogy egy kínai se bámul. Nagy nehezen eljött ez a pillanat is. Az első estére összesen annyi pozitív gondolat jutott, hogy ennél rosszabb már nem lehet, innen csak fölfelé. És láss csodát: így is lett.

A következő, sokkal pozitívabb bejegyzés holnap várható. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.