Március 15-én egy riporter és egy fényképész érkezett az edzésünkre, hogy cikket írjanak az iskolánk kungfu csapatáról, amelynek - csodák csodájára!!! - idén három külföldi tagja is van: Fabio, Leonard és én. Beszélgetnünk kellett a riporternénivel mindenféle dologról, majd csendben tűrni, hogy a fiatal fotós kislány az egész edzés alatt a szánkban kattintgatta a kameráját. (Gyakorlatilag minden izzadtságcseppemről külön felvétel készült, még a legnehezebb mozdulatok gyakorlása közben is... Örülök, hogy csak néhány képet kaptunk kézhez, a legnormálisabbakat.)

A végeredmény elég viccesre sikerült, otthon egy iskolaújságba nem írnék ilyen komolytalan cikket, nem hogy a városi hírportálra, ahonnan aztán a szöveget több nagy országos weboldal is átvette... 
Úgy kezdődik, hogy a riporternő látja, hogy a távolban futva közeledik a csapat, és egyből szemet szúr neki két ember: az aranyhajú magas Fabio Olaszországból, és a szintén "aranyhajú magyar széplány" én. (Nem, nem volt rajtam paróka, és a hajamat se festettem be mióta nem láttatok, és fogalmam sincs hogy lettem én aranyhajú. Fabióval ellentétben, aki annyira szőke, hogy majdnem fehér, az én barna hajam egy kicsit kevésbé barnább, mint a kínaiak barnája, de az nekik már rögtön arany. Hát, jó.) Aztán szépeket ír rólunk, hogy ugyanolyan ügyesek vagyunk, mint a kínaiak, akikkel együtt kezdtünk edzeni, meg hogy sokkal kitartóbbak, mint az átlag külföldiek. :) Kérdezgette tőlünk, hogy miért kezdtünk kungfuzni. A fiúknak persze kész válaszuk volt erre: Leonard Jackie Chan és Bruce Lee filmjein nőtt fel, Fabio pedig az olasz hadsereg valami különleges egységében mindenféle harcművészeti képzést is kapott. Én meg... Megmondtam az igazat, hogy szeptemberben véletlenül megtudtam, hogy ingyen lehet kungfuzni a suliban, lementem egy edzésre mindenféle igazi lelkesedés nélkül a harcművészetek iránt, aztán megtetszett a légkör, és elkezdtem járni.. Aztán hogy szépítsek, elmondtam, hogy mennyire jót tett az egészségemnek meg az immunrendszeremnek a mindennapos edzés, milyen hajlékony lettem, stb. Viccből még azt is hozzátettem, hogy decemberben a mindennapos szabadtéri esti fagyos edzéseken nem lettem beteg, bezzeg mikor hazamentem a szünetre, egyből megfáztam. Ez is belekerült a cikkbe, méghozzá azzal a beszúrással, hogy "...és mosolyogva letöröl egy izzadtságcseppet a homlokáról, majd bevallja, hogy a téli szünetben megfázott." 

Az edzés közepén eszembe jutott valami, amit el akartam mondani a riporternek, és odaszaladtam hozzá, hogy elmondjam, mielőtt elmegy. Ezért a cikk közepén egy bekezdés minden előzmény nélkül így kezdődik: "az edzés alatt Jimeila futva közeledik, hogy elfelejtett egy dolgot elmesélni nekem, mégpedig hogy azért is szeret edzésre járni, mert a csapattársak nagyon segítőkészek vele, és fél év alatt igazán jó barátokat talált a kungfusok között." Aztán, hogy a segítőkészséget illusztrálja, leírja, ahogy a pihenőidőben Fabio rádöbben, hogy nem hozott magával vizet, erre egy kínai lány rögtön ad neki inni a saját termoszából, és Fabio 5-6 pohár vizet lehúz egyszerre. Itt kezdtem el gondolkodni, hogy a kínai olvasókat vajon valóban ez érdekli?...

Bár a cikk nem egy irodalmi remekmű, azért hazudnék ha azt mondanám, hogy nem simogatja a lelkemet a tény, hogy riportot csináltak rólunk, és megszólaltattak minket. És az egész hangulatából azért kiérződik, hogy nekünk nagy dolog, hogy Kínában tanulhatunk egy igazi fantasztikus Mestertől kungfut, a csapatnak meg nagy dolog, hogy mi is ugyanúgy szeretünk ide járni, mint a kínai diákok. Szóval, <3 kungfu. Ez a lényeg. :)

A kép akkor készült, amikor Pei Lan "mesternővéremmel" (így hívjuk a nálunk idősebbeket, a karakter egyik része a "tanár", a másik pedig a testvéri fokozat megfelelője, ezt nagyon szeretem) ismételtük a kezdő kardgyakorlatot.

Kínaiul tudóknak és bátor google fordító használóknak itt az eredeti cikk: http://qhd.hebnews.cn/2014-03/18/content_3835867.htm